2013. szeptember 29., vasárnap

Az eddigi leghosszabb

Nagyon készültem már a mai futásra, igaz, hogy nem jósoltak túl jó időt, de nagy csalódás lett volna, ha nem tudok elmenni. Engem kevésbé zavar futás közben az eső, főleg, ha erdőben vagyok, inkább a család miatt aggódtam, hogy ők mit csinálnak az útvonalam környékén rossz időben. Kisgyón felé autózva elég szép kis záporba keveredtünk, kicsit el is bizonytalanodtam, hogy mi lesz, de mivel ott nem esett, nekiindultam, és bíztam benne, hogy majd Péter is le tudja foglalni a gyerekeket, ha esik, ha fúj.
A dolog úgy kezdődött, hogy Kisgyónban egy nagyon egyértelmű tábla megmutatta, hogy merre indul a kék jelzés, ami aztán a következő villanyoszlopnál már nem volt meg. Ott volt a piros sáv és a piros kereszt, de a kék sehol. Nem írom le, mit keresgéltem, hány ösvényre néztem be rövidebb távra, emelkedőkre kapaszkodtam fel, visszamentem az utolsó ismert jelzésig... de sehol nem találtam. Térkép alapján kissé morogva, hogy már az elején ilyen problémám van, eldöntöttem, hogy akkor a piros kereszten megyek, látom, hogy az nem sokkal később beleér a kékbe, úgyhogy jó lesz az nekem, egye fene. Még talán keményebb is volt egy kicsit, mert ezen felmentem egy Dóra-hegy nevű dombra, amit a kék lejjebb került meg a térkép szerint.
Hűvös és borús volt az idő, a domb után olyan sűrű, sötét erdőbe jutottam, hogy szinte félelmetes is volt, és azon morfondíroztam, hogy itt, az erdőben nincs mitől félnem, kint, városi forgalomban sokkal inkább lenne.
Olyan gyönyörűen, tisztán ugrott elém a kék jelzés egy újabb emelkedő tetején, hogy kedvem lett volna visszafordulni rajta, és megnézni, hogy ugyan Kisgyónban mégis honnan indult ez? Sebaj, lényeg, hogy megvan, szép erdőben haladtam tovább rajta. Aztán kiértem egy fenyőerdő szélébe, birkalegelőre, az ízlésemhez képest kissé túl sűrűn kerülgettem ennek bizonyítékait, de balra, a legelőn át gyönyörű kilátás nyílt a Bakony dombhátaira és távolabb talán Mórra.
Itt, a fenyőerdő mellett és utána olyan gyönyörű gyepen futottam, mintha direkt ápolták volna, amit nem hiszek, hiszen azért már jó pár kilométerre voltam minden lakott településtől. És egyszer csak a lábam alatt kis rózsaszín virág, aztán még egy: megálltam és körülnéztem, egy apró, de gyönyörű kis mező telis-teli őszi kikericcsel. Legalább egy percig csak csodáltam őket.
Forrás: http://www.turistamagazin.hu/kepek/cikkek/4/0/4/kikerics000.jpg

Szép, ritkás tölgyes és fenyveserdőben futottam tovább, az idő talán melegedett egy kicsit, az eső nem eredt el. Aztán kiértem egy szántóföld mellé, azt hiszem, Isztimér templomtornya volt olyan közel, mintha szinte meg is tudnám fogni a toronygombját. Itt megint volt némi nehézség, eltévelyedés, a szántóföldön nyilván nehéz kihelyezni a jelzéseket, a térkép szerint meg most is megesküdnék, hogy jobbra kellett volna menni, pedig balra. A nyílt terepen erős szembeszél fújt, ahhoz azért nem volt elég meleg, reméltem, hogy hamar védettebb helyre érek. És így is lett, nemsokára találkoztam a piros sáv jelzéssel, és együtt mentünk be az erdőbe, nagyon szép, sűrű, sok fenyővel és tölggyel, makkok és gombák mindenfelé, Regőnek fel is szedtem némi makkot a zsebembe. 
Alattam a Burok-völgy, a felső peremén futok, ezt Burok-partnak hívják. Néha ki is lesek a szélére, de igazából nem látok le, csak annyit, hogy közel a szemben lévő domboldal, meredeken szakad le mindkét part, alattam sűrű erdő. Szó se róla, nemcsak alattam, körülöttem is - épp olyan szűk, apró ösvényen futok, mint a legutóbbi túrám vége felé egy szakaszon, a különbség annyi, hogy ez sokkal hosszabb, és tökéletesen ki van jelölve. A talaj kellemesen puha, érezni, hogy itt is esett nemrég, mert elhaladva vizet verek magamra a bokrokról, behajló ágakról. Aztán elesek... Szép alaposan, teljes testhosszamban, de még csúszom is egy kicsit. Semmi bajom nem történt a puha talajnak köszönhetően, pedig olyan jól elnyúltam, hogy még az arcom is leért. Feltápászkodom és megnézem, mi a csudában is buktam fel ennyire: elvágott vagy eltört gyökér csonkja áll ki a földből, nem csoda, hogy nem vettem észre. Na sebaj, menjünk tovább, nem fáj semmi.
A Burok-völgy végénél, ami igazából a bejárat, elbúcsúzom a piros jelzéstől, ő lemegy a völgybe, én tovább Bakonykúti felé. Tudom, hogy már nincs messze, karsztos, bokros domboldalak után szántóföldekre érek ki, és gyanítom, hogy abban a sűrűn fás völgyben lehet a falu. Már nagyon közel van, amikor meglátom a templomot, és ahogy a kék jelzés két fa között megérkezik, szépen faragott településjelző tábla vár. Befutok a falu közepére, pecsételek. A fele út már megvan, igaz, az eltévelyedések miatt lassabban, mint szerettem volna.
http://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Bakonykuti_latkep.jpg

http://fejermegye.com/galeria/telepulesek/bakonykuti/bakonykuti001.jpg

Bakonykúti nagyon szép kis falu, sok régi parasztházzal, fából faragott szobrokkal az út mellett. Lakott itt egy időben egy kolléganőm, nem tudom, a volt férje ott van-e még, egyszer jártam is náluk. 
Innentől egy ideig gyönyörűen, sűrűn ki van jelezve a kék útvonal, felvezet a falu fölé egy teljesen összeomlott, régi templomhoz - ekörül szinte minden fán van jelzés, legalább olyan zavarbaejtő, mint amikor sehol sem látni kék sávot. Hatalmas, terebélyes tölgyek mellett haladok el, a völgyben a falu, innen nézve is szép. Újabb szűk ösvény következik sűrű erdőben, nagyon vadregényes, gyönyörű, igazán az erdő mélyén érzem magam. Talán mert ott is vagyok :)
Aztán ennek vége szakad, és ahogy kiérek az erdőből, rögtön elbizonytalanodom. Itt kezdem szidni a bakonyi erdőirtásokat, ott mindenhol sűrű rengetegnek kéne lennie, egyéb előnyei mellett azért is, mert akkor a fákon könnyen lehetne jelzéseket hagyni... Kopár, száraz füves, köves domboldalakra érek, a kilátás szép, meg ők is a maguk nemében, hasonlóan karsztosak, mint Aggtelek volt, bokrokkal - csipkebogyó, kökény, vörös áfonya - és girbegurba kőrisfákkal. De jelzéssel csak ritkán, itt nemegyszer hagyom el a kéket, kopár dombtetőkre kapaszkodom, aztán rájövök, nem kellett volna, szidom magam, hogy nincs nálam tájoló, meg hogy tudom, milyen közel a cél, én meg itt kevergek ezeken a dombokon. Tudom, hogy keresztezni fogok egy műutat, alig várom, az egy jól felismerhető tájékozódási pont lenne.
Megint erdőbe jutok, az erdőszélen rókával találkozom, olyan jó végre életet, erdei vadat látni, az első alkalom eddigi kevés terepfutásom során. Ahogy fák vannak, jelzés is van, és kibukkan a gúttamási bekötőút, hálás vagyok érte.
Innen már csak 3-4 kilométer - számomra is hihetetlen, nem érzem, hogy 18-19 már a lábamban lenne. Időnként fáradt hol ez, hol az a részem, nem mindig akar menni, de mintha ez nem a megtett úttól függene. Azt figyeltem meg, hogy inkább az idegeskedéstől, amikor eltévedek, akkor rögtön fáradok is. Ez is fejben dől el...
Hálás vagyok a Vontató-hegynek, hogy rá már nem kell felfutni, hanem az oldalában kerüli a jelzés. Azért persze itt is eltűnik egyszer, úgyhogy csak elindulok felfelé, tévesen. Hát igen, az ismeretlen terep-faktort hozzá kéne adni a teljesítményhez. Megint megtalálom, futok tovább, völgyben vagyok, tudom, hogy nagyon közel van Fehérvárcsurgó, de egyáltalán nem látok ki innen, se egy templomtorony, semmi, ami vizuálisan utat mutatna. Csak a jelzések meg a térkép, és a tudat, hogy jó irányba tartok.
És megvan a műút, előttem egy rövidke zsákutca, ahová muszáj kifutnom, mert ott a tó, a fehérvárcsurgói víztározó! Csillog a víztükör, sokan horgásznak, én meg örülök, és felhívom Pétert, hogy már közel vagyok! 
http://www.bojlistavak.hu/Fehervarcsurgoi_viztarozo

Persze az a közel sose olyan közel, ahogy az ember hinné: a tóparton magasra vezet egy újabb szűk, kavicsos ösvény, nem tudom, meddig kell kerülni a tavat, jó lenne már megérkezni. És egyszer csak azt hallom, hogy anya! és Regő fut szembe virággal a kezében, hát majdnem elsírtam magam :) Megölelem, fut velem tovább, lépcsőhöz érünk, alatta Csongor és Péter. Megállok, puszik, pár szót váltunk, és Regő kézenfogva fut velem tovább a Becsali kocsmáig, a célig.
Na ez saját fotó :)

Mindennel együtt jó három és fél óra volt az út, de a távot pontosan nem tudom, fogalmam sincs, mennyi pluszt adtam hozzá a tévelygésekkel. A saját órámat hol megállítottam, amikor utat kerestem, hol elfelejtettem, így ez csak majdnem három órát mutat, úgyhogy ráfogom, hogy az ismert táv ezzel az idővel nagyjából pontos lehet. (Az ismert távot a kéktúrás füzetből ismerem.) Pecsételek, és irány haza :) Ja, és ez volt életem leghosszabb távja :)

Táv: 22.6 km     Idő: 2:56:29    Tempó: 7:49 perc/km     Átlag pulzus: 149     Kalóriák: 2383 (megérdemlek egy csokit :) )

2 megjegyzés:

  1. Hol a határ? A határ a csillagos ég :) Csokit azt megérdemled :D Gratulálok!

    VálaszTörlés
  2. Gratulálok!
    Olyan jó ezt így olvasni. A tájleírást, érzéseket, élményeket, látnivalókat. Jó olvasni az eltökéltséget, a kitartást, a futás és a természet szeretetét.
    Ebből erőt merítek magam is, mikor fáradtan nincs kedvem edzésre menni, mikor izomlázam van, mikor fáj a térdem, stb.. De ott lenni, csinálni, küzdeni és élvezni...fantasztikus érzés.. Ugyanezt érzem,mikor olvasom az írásaid. Erőt ad. Köszönöm.

    VálaszTörlés