Gránittúra a Velencei-hegységben

Nem múlhat el a december terepfutás nélkül :) Pedig nagyon nem voltam benne biztos, hogy ez így lesz. A november 17-i Balaton Maraton után majd' egy hónapot kihagytam, nemcsak a terepfutásból, de minden mozgásból. 22-én vették le az anyajegyemet, és a varrattal nem szabad futni, tornázni, megizzadni. Olyan három hét múlva vették ki a varratokat, de még akkor is egy hétig pihennem kellett, és végül december 16-án újra futhattam. Csak 3.6 kilométerre futotta akkor, de elsőre nem is kellett több, és úgy élveztem! Aztán hamar elértem a 10 kilométert újra, és akkor már gondoltam arra, hogy amíg Péter szabin van, az ünnepek alatt jó lenne valahol terepfutni. Szóltam Szilvinek is, benne volt. Aztán mire kiünnepeltük magunkat, és sok evéssel és lustálkodással (na meg egy kis futással) a hátunk mögött hazaértünk anyuéktól, már nem volt kedvem, rámtört a lustaság, a fáradtság, este még itt bizonytalankodtam, hogy menjünk-e, és ha igen, akkor merre. Ha a kéken mentem volna tovább, akkor lehetett volna a kimaradt Zirc-Bakonynána szakasz, de arról úgy tudom, hogy a legrosszabbul kijelölt, elkeveredős szakasza a kék túrának, nem pont Szilvi második futásán kéne elvesznünk a Bakonyban. Ha az utolsó ponttól folytatom, akkor meg Csókakő-Gánt, az viszont 19 km, az most így télen, alapozásnak, két héttel az egyhónapos kihagyásom után kicsit sok. Őrlődtem, amikor Péter egyszercsak felvetette, hogy kivisz minket Pákozdra, és fussunk a Velencei-hegységben! Elő a térképet, rögtön meg is állapítottuk, hogy a pákozdi ingóköveknél kezdve 10-12 km-es körökből többet is lehet találni, úgyhogy az indulási hely megvan, a célt még fixáljuk, szuper.

Nem aludtam jól, nem keltünk korán, de reggel, látva a ködön átsejlő napsugarakat, éreztem, hogy menni kell. Felvettük Szilvit és irány Pákozd, majdnem 11 óra volt már, mire végül elindultunk.

A bemelegítéssel nem nagyon vesződtünk, mondván, hogy majd az első pár kilométeren... ami persze rögtön emelkedő, hosszú és időnként kicsit meredek is, kezdésnek kemény. Erdőfoltos, kopár táj, alattunk párában, ködökben úszó falvak, a tó egyáltalán nem látszik, de szép, hangulatos így is. Viszonylag hamar nagyjából fennsíkra érünk.

Kisebb emelkedő után feltűnnek az első sziklák: a Pogány-kő, majd az Oroszlán-szikla. Itt megállunk, körülnézünk, fényképezünk. A tó nem látszik, de a szikla mögött a Meleg-hegy, a Velencei-hegység legmagasabb csúcsa, és tőle picit távolabb a Bence-hegy igen, északra pedig a ködben úszó Vértes.

Jön Szilvi

Felért

A köd közepén, az a sötétebb sáv a Vértes

Kilátás Pákozd és Sukoró felé

Muszáj volt felmásznom :)

Futottunk tovább, az út mindenhol nagyon jól ki volt jelezve, a piros kereszt jelzésen mentünk, és ahol csak mód nyílt rá: fán, kövön, sziklán megtaláltuk. Nemsokára elértük a Kocka sziklát:

és vele lassan elhagytuk az ingóköveket, már csak kisebb gránittömbök, a földből kiálló sziklák és a talaj érdekes anyaga jelezte, hogy milyen ősi helyen járunk. 

Az ingókövek után nem különösebben szép, birkalegelős, irtásos terepen futottunk át, majd egyszer sikeresen félre is értelmeztem egy jelzést, elmentünk egy jelöletlen földúton, aztán ugyanott vissza, és a félreértelmezett jelzést helyesen értelmezve haladtunk tovább a piros kereszten a Meleg-hegy felé. A csúcsra nem mentünk fel, van ugyan egy piros háromszög jelzés, ami majdnem felvezet, de a hegycsúcs katonai terület, ténylegesen a tetejére úgysem lehet odamenni, akkor meg az, hogy mennyire vagyunk alatta, szinte mindegy. De előtte még átvezetett az utunk egy gyönyörű erdőn, a Bodza-völgyön, ahol még patak is folyt, és itt áttértünk a piros sáv jelzésre.

Szép, patakparti ösvényen futottunk, de huncut ösvényen, mert előrenézve szelíden hepehupásnak látszott, csak visszatekintve figyeltük meg, hogy összességében azért emelkedik ám! Lihegtünk is rendesen. A völgyben újabb gránitsziklákat csodáltunk meg, az erdő végén kis csomópontot, forrást és emlékművet láttunk, itt találkozott több turistaút, de mi mentünk tovább a piros sávon. Az erdőből kiérve, immár 8-9 kilométerrel a hátunk mögött megint emelkedő következett, itt már megbeszéltük Szilvivel, hogy olyan fáradt a lábunk... Közel volt a Meleg-hegy, vártam a térkép szerint felismerhető pontokat: ahol elágazik a csúcsra vezető piros háromszög jelzés, ahol találkozunk a sárga sávval és együtt megyünk tovább... És akkor egyszer csak jobbra tekintve megcsillant valami alattunk, és én felkiáltottam: ez a tó! Egészen lemondtam már arról, hogy fogjuk látni a Velencei-tavat, bár alattunk volt, de ködben, és most a halvány napfényben mégiscsak ott volt. Nem is akárhonnan láttuk, hiszen a Meleg-hegy alatt majdnem a hegység legtetején voltunk.

A látvány erős adott, könnyebb lábakkal futottunk tovább, elhagytuk a Meleg-hegyet, ha jól emlékszem, itt találkoztunk egy lovassal. Elég jó forgalom volt amúgy a hegyen, túrázó családok, több hegyikerékpáros is kihasználta a vasárnapot és a jó időt. Itt valahol hívott fel Péter: reggel a Bence-hegyet beszéltük meg célnak, de az eddigi időnket látva - meg mi is azt, hogy mennyi emelkedőre van még szükségünk ezen a futáson - javasolta inkább a nadapi szintezési ősjegyet, és mi lelkesen egyetértettünk. Nagyjából ugyanolyan közel van az ősjegy, mint a Bence-hegy, csak éppen alacsonyabban. 

Azért a Meleg-hegy és az ősjegy között még eltévedtünk egy kicsit... megint volt egy nem egyértelmű jelzés, utána meg a fákra festve ott a sárga-piros sáv, az út végén viszont egy kerítés keresztbe... Jobban megvizsgálva rájöttünk, hogy áthelyezték a jelzést, és a sárga-pirosat lefestették barnával, így most már jobban látszik az eredeti jelzés, mint az, hogy el akarták tüntetni... Viszont az a vicces, hogy Szilvi, aki rám bízta magát, mert állítólag én jobban tájékozódom, mindkét eltévedésünkkor felismerte a helyes utat, csak rám hallgatva jött velem a rossz irányba... :)

Mindenesetre amikor visszatértünk az elhagyott jelzéshez, megtaláltuk a jó utat új, nem festett, hanem kiszögezett sárga és piros sávval, ez már Nadap határában, hétvégi telkek között vezetett, majd a falu szélén újra egy kis erdőbe kanyarodott, itt már csak a piros jelzés, és nekem már ismerős volt, bár ebből az irányból még nem közelítettem meg az ősjegyet... de mégis tudtam, hogy már csak pár perc, és előbukkan az egyik kanyarban.

Timi a célban

Szilvi a célban :)

És így is lett, ime a bizonyíték, mi ketten a célban :) Rögtön előkerült a családom is, fotózkodtunk és megcsodáltuk az ősjegy fölé magasodó gránittömböt, Péter meg is mászta. Mi meg szárítkoztunk, kicseréltünk egy-két ruhadarabot, és már ültünk is be a jó meleg autóba, és irány haza.

13.5 km            1 óra 53 perc