2014. március 30., vasárnap

Vértes Terep Félmaraton

Életem harmadik félmaratonja, életem harmadik terepversenye, a kettő metszeteként életem első terep-félmaratonja. A Baradlához és a Mecsek Trailhez képest, amiken eddig voltam, tömegrendezvény :) Négy távval, rengeteg emberrel, köztük sok kedves ismerőssel, akiknek egy részét most ismertem meg élőben. Nekem ez volt az Inov-8 Vértes Terep Maraton, aminek a félmaratoni távján indultam. 

Felkészülés

A felkészülés tulajdonképpen ebben a blogban olvasható, a versenytempónál többnyire lassabb, viszont az utóbbi időben a félmaratonnál hosszabb távú terepfutásokkal készültem. A szintemelkedés hol több, hol kevesebb volt, a Vértesben 3-400 méter, a Gerecsében már több, bár hosszabb távon is. A félmaraton szintideje 3.5 óra, az alatt mindenféleképpen tudom majd teljesíteni, úgyhogy egyáltalán nem is izgultam. Ma reggelig, amikor aztán az elmaradt izgalom összeadódva tört ki rajtam.

A verseny előtt

Most egyedül utaztam Szárra, mivel a rajt és a cél nyilván ugyanott van, ez nem olyan, mint a terepfutásaim, hogy értem kell jönni a célba. Úgy gondoltuk, a gyerekeknek kényelmesebb, ha itthon a kertben vagy a játszótéren vannak jó levegőn, de nem autóznak kétszer egy órát, hogy aztán azt az időt, amíg én futok, a szári sportcsarnokban töltsék. Jó volt ez így, ők tényleg jól elvoltak itthon, én meg bár persze örültem volna, ha a célban várnak, így nyugodtabb voltam futás közben, nem kellett arra gondolnom, hogy el tudják-e foglalni magukat.
A csarnokban az első, akivel összefutottam, Kuti Zoli volt a 2014-es csoportból, aztán találkoztam DK Gáborral és Gergővel is, majd a 2014-es csoport lányaival: Edittel, Zsuzsival, Dórával. Fotók is készültek, majd lesz egy fotós poszt :)
Bemelegítettem, jól megmasszíroztam a vádlimat, ez a múltkor is bejött, aztán már szólítottak is a rajtba.

Verseny

A rajt. Mivel nekem az első ebből a fajtából, nem nagyon tudtam mihez hasonlítani, a kaposvári versenyhez próbáltam.Ott 2:21 lett az időm, gondoltam, hogy azt nem fogom tudni hozni, mégiscsak terep meg minden - Kaposváron "csak" a szintemelkedés volt meg, a terep egyéb adottságai hiányoztak, és városi környezet volt. De hogy hova lőjem be a célt, fogalmam sem volt. Azt fogalmaztam meg magamban, hogy teljesíteni, okosan futni, nem erőltetni, élvezni is, hiszen annyira szeretem a Vértest, és ez most teljesen más útvonal, mint amit eddig bejártam.
Jó hátulra álltam a rajtban, nehogy elfussam az elejét, mint Kaposváron. Ez sikerült is, nem csoda, az első két-három kilométer végig emelkedett. Aztán a többi is, de addigra már jobban bemelegedtem. Elég jól bírtam, az elején 7 perc/km alatti tempóban, aztán ez lassan nőtt. Aztán már nem is olyan lassan, ahogy a szintkülönbség is egyre nagyobb lett. Az erdő gyönyörű volt, ahogy azt a Vértestől megszoktam, sűrű és most már kifejezetten zöld. Az első cél a Körtvélyes-hegy, és a leküzdendő emelkedés nagy része ezzel meg is lesz. Több kisebb, kellemesen hullámvasutazó emelkedő után egy durvább jön, ebbe mindenki belegyalogol, a tetején viszont egy fotós áll, és persze a fotó kedvéért pont ott, ahol a legfáradtabb, mindenki fut egy kicsit. Innentől gyakorlatilag fennsík jön, már csak enyhén emelkedik a hegytetőig. A Körtvélyes nem a Vértes legmagasabb csúcsa, úgyhogy azt sajnos nem mondhatom el magamról, hogy a Vértes tetején jártam, és nem vehetem be a gyűjteménybe, de azért nem volt messze tőle: a Körtvélyes 482 méter magas, a Nagy-Csákány 487. 
Viszont a Körtvélyes rajta van a VTM útvonalán, a Nagy-Csákány meg nincs, úgyhogy mindenképpen jobb előbbire felfutni ezen a versenyen :) Már előtte valamennyivel látszik, hogy egymással szemben futnak a színes ruhás terepfutók, ebből rájövök, hogy akkor már közel a kilátó. Geodéziai torony, a fáktól egyáltalán nem látszik, csak a hozzá vezető egyenes szakaszon. Előtte mérési pont, drukkolnak, kerepelnek, itt válik ketté a minimaratoni és a félmaratoni táv. Én megkerülöm a tornyot, hogy mégiscsak egy rendes fordító legyen benne, ne csak sarkon forduljak előtte. Vannak ilyen mániáim :) Aztán irány lefelé, pacsizok a mögöttem haladó Gáborral és a piros pólós 2014-es Zolival és Edittel, a bennem lévő versenyszellem büszke, hogy Gábor előtt vagyok :) (Olyan könnyedén, szépen fut, szinte irigylem, hogy neki ez mennyire megy, alig éri a lába a földet - aztán már a gulyás kanalazása közben mesélte, hogy becsípődött derékkal futott, alig érezte a lábait, szenvedős volt legalább féltávig a futása. Én ebből semmit nem vettem észre.)
Meleg van nagyon, erdőben szuper az idő, egy-egy irtásfolt mellett elhaladva tűz a nap. Sokat iszom, fülembe cseng, ahogy a Mecsek Trail első frissítőpontjánál kikaptam, hogy nem ittam eleget addig :) Féltávnál van az első frissítő, addig nyugodtan kiihatom akár mindkét kulacsomat, nem kell spórolni. Csakhogy egyszer rosszul iszom: valahogy elrontom a légzés és a kortyolás kombinációját, és pár lépéssel ezután szúrni kezd az oldalam. Eleinte nem foglalkozom vele, majd kilélegzem, volt már ilyen. De egyre rosszabb, és körülbelül a nyolcadik kilométertől a frissítőig eltart, helyenként annyira zavaró, hogy jól futható terepen is belesétálok. Nagyon bosszant. Közben eszembe jut, hogy lehet, hogy nem is a légzés, olvastam, hogy az is okoz ilyen szúrást, ha verseny előtt nem jókor vagy nem jót eszünk. Kakaóscsigát reggeliztem, nem ilyesmit szoktam, hiányozhat a fehérje! Már tudom is, hogy ha odaérek a frissítőpontra, mit fogok kérni :)
Tíz kilométer körül egy nagyon szép, sziklás, lejtős ösvényre térünk, és nemsokára meghallom a kolompszót, ott is az első frissítőpont. Juhhú! Mérés, aztán marokszám eszem az olívabogyót és a kockára vágott sajtot, viszek is magammal valamennyit. A kínálat egyébként mesés, a verseny előtt álmaimban a Mecsek Trail frissítőpontjait láttam, komolyan már csak ezért is érdemes terepfutó versenyekre menni, igazi terülj asztalkám! Töltik a kulacsomat vízzel, aztán indulás, még egy kicsit gyalogolok és tízóraizom, amikor utolér és leelőz Gábor. Nem ér, olyan büszke voltam, hogy mögöttem volt! Igazából induláskor nem is reméltem, hogy egy percet is előtte futok majd. Innentől nyúlnak használom, igyekszem tartani a tempóját, nem törekszem megelőzni. Figyelek nagyon a jelzéseimre, a szúrás elmúlt, de időnként halvány jelek utalnak rá, hogy vissza akar térni, olyankor nem erőltetem, gyalogolok egy kicsit.
Érdekes dologra jöttem rá egyébként a belegyaloglással kapcsolatban még az elején, a nagyobb emelkedőkön. Azt figyeltem meg, hogy lehet, hogy futásban nem számítok különösebben gyorsnak, de abban, hogy mire kell figyelni, mikor kell a testre hallgatni és belegyalogolni, abban elég jó lehetek. Több embert előztem meg emelkedőn gyaloglás közben, úgy éreztem, hogy azért, mert én időben váltottam, és tudtam tempósan, a futással szinte egyező sebességgel gyalogolni, míg sokan csak akkor sétálnak bele, amikor már az utolsó erejük is elfogyott az adott emelkedőn, akkor viszont már csak lassú sétára futja. 

Na, ennyit az elmélkedésről, fussunk. Gábor beindult, növeli a távot, a kanyarokban eltűnik, aztán felhozom pár méterre a különbségünket, de megint megnő. Erőltetni nem fogom :) Közben számolgatom az időmet is: amikor az elején a sok emelkedő volt, elkönyveltem, hogy hát, lehet, hogy lesz ez három óra is. Aztán ahogy gyorsultam, belőttem magamnak egy 2:40-es célt, hogy azzal elégedett leszek. Az pont 8-as tempó, ha az alatt tudom tartani az átlagot, az szuper. És tudom, sőt, az átlag egyre csökken, faragom lefelé a másodperceket. Kicsit aggódom a szúrás miatt, a második frissítőpont csak hat kilométer az elsőtől, várom a sajt-utánpótlást :)
A terep második fele nem annyira szép, mint az első, sok az irtás, nem futunk sűrű erdőben, viszont cserébe rálátunk az erdős domboldalakra. Erős a nap, és időnként fúj a szél, ami jólesik a melegben, csak amikor szembefúj, az nehéz. Egy szakaszt magamban elnevezek sivatagi szakasznak - és meglepetésszerű oázist találok benne: egy favágó munkás vizes palackot nyújt felém és az előttem futó lány felé, felfrissítjük magunkat, megmossuk az arcunkat is menet közben. Engem az ilyen élmények sokkal jobban feldobnak, jobban, mint maga a víz - hogy egy munkásnak, aki nem önkéntesként értünk van ott, és akitől nem kérte senki, ez eszébe jut. Mosolygok, elterelődnek a gondolataim a sivatagról meg a percek számolásáról, új lendületet kapok. És hamarosan ott a második pont is, az olíván és a sajton kívül RUNtottás, tükörtojás alakú sütik is várnak, én bizony veszek egyet. Megcsodálják az Almodóvaros pólómat, még nem láttak ilyet. És futás tovább, előttem Gábor, megint igyekszem tartani a távolságot, de nagyon belehúz, a kanyarokban elveszítem, várom, hogy legyen egy hosszabb egyenes, de amikor lesz, már azon se látom. Viszont úgy érzem, most remekül megy a futás, nincs holtpont - 17 kilométernél járunk, a kör bezárult, most már újra azon a szakaszon futunk a falu felé, amelyiken reggel kifelé futottunk. A terepfutásaimon ilyen távnál szoktam elkezdeni szenvedni, ez az, ami az átlagos edzéstávomat már felülmúlja, de most nem érzem ezt. Fáradok, de nem érzem kimerültnek magamat, ha ez a tempó marad, úgy érzem, pont jól sikerül beosztani az erőmet a végére.
Beérek a falu szélére, itt egy ideje már aszfalton futunk, ez meg már célegyenes. Na jó, nem egyenes, pár utca jobbra-balra, aztán egy nagy lejtő, és be a sportpálya udvarára. Majdnem a templomnál járok, amikor harangoznak: dél lenne? Akkor ez jobb lesz, mint 2:40! A célba érésemkor épp zajlik a minimaraton eredményhirdetése, elterelődöm, nem is állítom le azonnal az órát, később látom a hivatalos eredményt: 2:35:48, a női mezőny 34. helyezése. 

Verseny után

De ezt csak később tudom meg, előtte még jönnek az olyan finomságok, mint meleg zuhany (dejóóó) öltözői beszélgetések, hajmosás, tiszta ruha (női olvasóim számára fontos apróságot fűznék hozzá: dm-es minitusfürdővel való mosás után a haj meglepően sokkal könnyebben fésülhető, mint máskor sampon és balzsam után) aztán szólítanak eredményhirdetéshez, itt újra találkozom Gáborral, három perccel ért be előttem. Eredményhirdetés után visszamegyünk a sportcsarnokba gulyáslevest enni. Amúgy nem vagyok oda a gulyásért, de ez finom, meleg, hihetetlenül jólesik, a hús sovány, puhára főtt, pontosan erről a gulyásról álmodtam a "sivatagi szakaszon". Kólát is kapunk, beszélgetünk az ebéd mellé. Aztán lassan úgy döntök, indulni kéne, vár otthon a család, mégiscsak egy óra autóút. Még Gergő befutóját szívesen megvártam volna, de Gábor azt mondja, öt órát tűzött ki a maratonra, ha tartja, akkor kettő körül várható. Most negyed kettő, üdvözleteket és gratulációkat küldök neki, de nem várom meg. Battyogok az autó felé a sporttáskámmal a vállamon, amikor, körülbelül két perccel a leírt beszélgetés után szembefut Gergő! Hajrázok és tapsolok neki, nagyon örülök, hogy még láttam, és hihetetlen jó időt ment, 4:14-es terepmaraton! Majd egyszer talán én is...
Amíg az autóhoz érek, még megismerkedem néhány, facebookról már ismert terepfutóval, ezek mindig olyan jó találkozások :) Remélem, lassan egyre többeket fogok személyesen is ismerni. Aztán vezetek, a hajamat fújja a szél, hangos zenét hallgatok, és igazi szabadságérzéssel, élményekkel feltöltve repülök hazafelé. Hihetetlen érzés, hogy csak úgy egyedül elautózom Szárra egy tavaszi vasárnap délelőtt, és futok egy terep-félmaratont :)

2014. március 24., hétfő

Csúcstámadás

A negyedik túra ez, hogy kerülgetem a Nagy-Gerecsét, nézem, hogy milyen közel van már a hegy a hatalmas TV toronnyal a tetején, és érzem a vonzását, hogy felfussak rá, hogy elmondhassam, megvolt a Visegrádi-hegység, a Mecsek és a Bakony után a Gerecse legmagasabb pontja is, ott álltam és alattam volt a környező vidék. És most, negyedszerre végre odaértem, ráadásul most ketten is velem tartottak: Szilvi és a tesója, Marcsi.
Tardosról indultunk, Marikával ott találkoztunk, Péter felvitt minket egészen a zöld jelzés kezdetéig, így is megtoldottuk már itt egy kilométerrel a kék túra szerinti távot. (Hivatalosan a Tardosbánya-Péliföldszentkereszt szakasz kereken 15 kilométer - majd lehet figyelni, hogy nekünk mennyi lett a vége :) )
Rajt Marikával, Tardos

Az elején okosan, váltott futás-gyaloglással kezdtünk felfelé, aztán a bányahegyi erdészházhoz érve és a kék jelzésre rátérve kezdtünk rendesebben futni. Jobbunkon a régi vasúti töltés kísért, az erdő pedig gyönyörű volt: egyre zöldebb, mindenhol virágok nyíltak és illatoztak.
Szilvi fotózza, hogy futunk

Az a kis halom középen a régi vasút hídjának kőfala

Odvas keltikék

Szépséges erdőben, a Gerecse-oldalban futunk, amíg ki nem érünk egy irtásra és el nem veszítjük a jelet. Kicsit tanácstalankodom, a Locus nem tölti be a térképet, de magát a kék túra vonalát és a mi helyzetünket igen, ez alapján egy picit a jelzés mellett vagyunk. Meg is látom a jelet egy árok túloldalán, csakhogy az irtás itt annyira friss, hogy hatalmas letört ágakkal és gallykupacokkal van teli az árok, az se látszik, hogy van-e ösvény a túloldalán. Átóvakodom és visszakiáltok a lányoknak, hogy jöjjenek, van ösvény, igaz, sok az akadály itt is, akkora ágak, hogy se alatta átbújni, se felette átmászni nem tudunk. Találunk viszont egy aprócska, kitaposott nyomvonalat a jelzett ösvény felett, ezen ki tudjuk kerülni az akadályokat, és hamarosan újra beérünk az erdőbe. Kisimul a lelkem, ezt szeretem én, körös-körül erdő, csak a levegő, a fák és mi. Elég sokan túráznak is ebben a szép időben, jó látni őket. Lassú, fokozatos emelkedővel haladunk felfelé a Gerecse oldalában, én már itt sem értem, miért nem látni a tévétornyot? Hiszen lentről olyan hatalmas, monumentális, hogyhogy eltakarja a hegy oldala, amin áll, vagy a fák? De majdcsak meglesz, most foglalkozzunk azzal, amit látunk.
A Fiar-bükköt nem ismerem meg, több öreg bükkfára is gondoltam, hogy talán ez az, a Sandl-hárs viszont szinte biztosan ez:

Még előtte az erdőn át gyönyörű kilátásunk van távoli hegyekre és a legközelebbi oldalban a pisznicei kőfejtőre:

Engem ez nagy örömmel tölt el, a Másfélmillió lépés film óta álmom látni a pisznicei kőfejtőt, de nem látogatható, szigorúan védett hely, mert főleg itt fészkel a kerecsensólyom. Eszembe nem jutna zavarni a kerecsensólymot, a turulmadarat, tehát lemondtam Pisznicéről, viszont örülök, hogy legalább így, a szomszédos hegyről láthatom. 
A lányoknak már az elején mondtam, hogy nekem muszáj felmennem a Gerecse csúcsára. Egyszerűen ha itt futok el alatta, ráadásul keresztezzük a csúcsra vezető kék háromszög jelzést, kizárt, hogy kihagyjam. Ha nem akarnak beletenni ennyi plusz kilométert és szintet a futásba, megbeszélhetjük, hogy hol várnak meg - de szerencsére velem akarnak tartani. Elérjük a hercegprímási üdülő tisztását és ezzel az első pecsételőhelyet (mert Bányahegyről már van pecsétem), és itt már hatalmas medvehagyma-mezőket hagytunk magunk mögött, sok az ember is, szedik a hagymát. Az üdülő után indul a kék háromszög, először szintben, aztán felfelé kanyarodik.
Egyházi üdülő


De jó, hogy rákanyarodtunk erre a kék háromszögre! Még messze a csúcs, de már megérte: a domboldalban lévő irtásfolton át gyönyörű kilátás nyílik a párás Pilisre, és először nem is ismerem fel, mit látok, de aztán felkiáltok: ott a Duna! és a távolban a Bazilika! Igen, párásan és messze ugyan, de ellátni Esztergomig és a Dunakanyarig, ott van Dömös is, nagyon meghat a látvány. Fotózok, Szilvi meg fotózza, ahogy meghatottan fotózok :)
Messze van, nem is nagyon látszik, de ott van :)



Azt hittem, majd csak a túra vége felé, az Öreg-kőről látjuk meg a Dunát és Esztergomot, akkor még nem tudtam, hogy az Öreg-kőre fel se jutunk aznap. De nagyon boldog voltam, hogy már most, sokkal korábban újra láttam a folyót és a szívemnek annyira kedves helyeket!
Haladtunk tovább felfelé, Szilvi és Marcsi kicsit lemaradtak mögöttem, én váltogatva futottam és gyalogoltam jelzéstől jelzésig, egész jól bírtam a hegyet. A torony még mindig nem látszott, nem értettem, el csak nem tűnt :) aztán kibontakozott a fák között, először csak azt vettem észre, hogy valami piros, aztán az alakja is felismerhetővé vált. Tényleg olyan sűrű az erdő, illetve valószínűleg olyan meredek szögben néztünk fel a hegyre korábban, hogy onnan nem látszhatott ki. De megvan!

Béna selfie ferdetoronnyal

De ez még nem a csúcs! A toronynál bevártam a csajokat, és még kb. egy kilométert futottunk tovább, minimális különbség lehet a hivatalosan mért legmagasabb pontig, mert gyakorlatilag fennsíkon futottunk, a csúcsot jelző geodéziai toronyig. Természetesen életveszélyes, úgyhogy nem másztunk fel, remélem, ide is épül majd egyszer egy szép kilátó, a Gerecse megérdemli. Szertartásosan megérintettem a torony betonfalát, köszöntem a csúcsnak, aztán fotózkodtunk.





Csajok a csúcson

Innen lefelé könnyű volt, fennsík a toronyig, majd le a kék háromszögön - kicsit gyorsabban leértünk, mint felfelé :) Két terepfutólánnyal is találkoztunk, egy túrázó család pedig megállt, és némi hitetlenkedéssel, talán tisztelettel a tekintetében jól megnézett minket magának.
Visszaérve az egyházi üdülőhöz folytattuk a túrát a kéken - hivatalosan a Bányahegy-egyházi üdülő szakasz 4.5 km, a mi óránk itt már bő 11 kilométert mutatott: 1.5 a Bányahegyig, 4.5 onnan az üdülőig, majd majdnem három fel a csúcsig és ugyanannyi lefelé. Így lesz a hivatalosan 20 kilométeres szakaszból jóval több. 
Gyönyörű szakasz következett, tovább folytatódtak a medvehagyma-mezők, a mézédes virágillat sokszor erős hagymaillattal váltakozott. Le is fényképeztem:
Kilométereken át ilyen
A Gerecsére nagyon jellemző köves ösvényen, sziklás erdőben futottunk, vad, nyers volt a táj, nagyon kellett figyelni a lábunk elé, de a látvány megérte. Az erdő nyiladékain át újra ráláttunk Pisznicére is:



Mária-szobor a kőfülkében


Az a vörös a pisznicei kőfejtő

Innen nagyon közel volt Pusztamarót, mindössze két és fél kilométer, szintben vagy lejtőn haladva, de nehéz, sziklás terepen. Aztán murvás útra értünk ki, elhagytunk egy parkolót és újabb rengeteg medvehagymaszedő kirándulót, végül megérkeztünk Pusztamarótra. Számomra ez azért nevezetes hely, mert az itteni emlékmű fotója szerepel a kéktúra-füzet hátoldalán. Amíg nem néztem utána, azt hittem, ez a gyönyörű, kapuszerű építmény talán a kéktúra elejét vagy végét jelzi, és ezért került a füzet borítójára. Később megtudtam, hogy ez a mohácsira hasonló pusztamaróti csata emlékműve, egy tisztáson az erdő közepén, gyönyörű.

Felül a valódi, alul a füzetborító


Pusztamaróti temető és pecsételőhely

Itt is beszereztem egy pecsétet, és indultunk tovább. Szilvit és Marcsit sok emlék köti ide, a közelben nőttek fel, itt pedig úttörőtábor, most már gyerektábor, barlangásztábor is működik. Autóval is megközelíthető, a környékbelieknek ideális kirándulóhely, most is sokan voltak.
A kék túra Pusztamarót után irtásfoltokra tér, itt már nem olyan szép a táj, nincs erdő, csak bozót, aljnövényzet, behajoló szúrós ágak. Viszont gyönyörűen rá lehet látni a magunk mögött hagyott Gerecse hegyre, és meg lehet csodálni: ott voltunk fenn!
Olyan messzinek tűnik...

Át kellett másznunk három vadkerítés feletti lépcsőn is, aztán erdőszélen futottunk, itt kapott el az első frissítő zápor, ez még csak akkora volt, hogy igazából nem számított, viszont nagyon finom illatot hagyott maga után. A kilométereket számolva így 17-18 felé elgondolkoztunk rajta, hogy nem lenne-e elég csak Péliföldszentkeresztig futni (az eredeti terv ugyanis Mogyorósbánya volt) és abban maradtunk, hogy majd ott meglátjuk, meg attól is függ, Péter hogy bírja Csongorral. Újra betértünk az erdőbe és lefelé haladtunk, míg hamarosan kiértünk egy műútra.
Megint valamilyen sziklaalakzat szemben

Szilvi és Marcsi leérnek a műútra

Itt történt az, hogy elnéztem a térképet. A műút mellett parkoló volt, egyik oldalán patak folyt, ezekből arra következtettem, hogy a térképen a közvetlen Péliföldszentkereszt előtti műúton vagyunk. De semmi nem mutatta, merre van maga a település, le kell-e térni a pecsételőhelyhez, a kék jelzés viszont egyértelműen vezetett tovább, át az úton és fel egy dombon. Nagyon közel látszott az Öreg-kő, az pedig a túra szerint már Péliföldszentkereszt után volt, és a völgyben egy falu is, amit a nem írom le még egyszer a nevét, olyan hosszú, szóval a P betűs településnek hittünk. (Valószínűleg Bajót volt.) Elkönyveltük, hogy valószínűleg nem vettünk észre egy pecsét jelzést és elhagytuk a falut, viszont a kéken vagyunk, tehát el nem tévedtünk, csak magát a pecsételőhelyet hagytuk ki. Felhívtam Pétert, ők Mogyorósbányán voltak a játszótéren, elmondtam, hogy akkor mi is oda megyünk, és most irány az Öreg-kő.
Kopár domboldal után megint erdő jött, emelkedő intervallumozással, aztán hosszú és a végén meredek lejtő, aztán kiértünk az erdőből egy zöld szántóföld mellé, egy nagy kövekkel vastagon borított, nehezen futható útra, és ez a kilátás tárult a szemünk elé:
Jobbra a Nagy-Gete és távolabb a Pilis

Balra az Öreg-kő

Itt még mindig azt hittük, hogy a következő célpont az Öreg-kő, de már 20 kilométer felett jártunk, és a mögöttünk lévő meredek lejtőkön megfájdult a térde. Ezzel együtt ha a kék túra arra megy, mi is arra mentünk volna... de ekkor jött a meglepetés: kiértünk egy újabb műútra, és tábla mutatta, hogy Péliföldszentkereszt egy kilométer a műúton jobbra. Mi meg azt hittük, az előző műútnál elhagytuk... Nem tévedtünk el, jó helyen voltunk és jó úton értünk oda, csak én néztem el a térképet. Még nem az Öreg-kő és Mogyorósbánya jön, hanem Péliföldszentkereszt. Hát, üsse kő.
A sors úgy hozta, hogy Marcsi első terep-félmaratonja épp ezen az egy kilométeres aszfaltúton teljesült, nevettünk is rajta, hogy fotózzuk az első terepteljesítést aszfalton :)

De a lényeg, hogy megvan, és gratulálok Marcsinak! 
Innen már aztán hipp-hopp beértünk Péliföldszentkeresztre (többet nem írom le, ha nem muszáj) és a templomnál keresni kezdtük a kéktúra-pecsétet. Először nagyon bosszús lettem, mert a templom előtti pihenőpadoknál, ahol egy nagy fán kellett volna lennie, és ki is volt szögezve rá a tábla, hogy OKT pecsételőhely, nem volt semmi. Elindultunk a templom mögé a forrást keresni, mert a vizünk is kifogyott, és néztük a fákat, hátha egy másikon van. És meg is lett, megkönnyebbültem, és pecsételtem. Fémpecsét, egyedi, templomot ábrázoló nyomot adna, de alig látszik rajta valami.
Itt Marika helyismeretére támaszkodtunk, meg a térképre is, mentünk tovább a kéken, bár Szilvi azt mondta, hogy ő már az Öreg-kőt nem mássza meg. Én is csak a forrásig akartam eljutni, aztán meglátjuk. Marika azt mondta, nincs az ilyen távol a templomtól. Azért én előrefutottam és megtaláltam:



A harmadik kép ábrázolja magát a forrást, az elsőn a Mária-kút van, ami néhány méterrel a forrás kezdete után sokkal bővebb vízzel folyik, patakot alkotva. A kettő között pedig a hatalmas Mária-kegyhely, egy csodás gyógyulás színhelye.
Megtöltöttük a kulacsainkat, ittunk, és elindultunk visszafelé. A templom előtt láttam egy táblát, miszerint Mogyorósbánya a kék kereszten, Öreg-kőt kihagyva három kilométer, úgy döntöttünk, ezen fejezzük be a túrát, és legközelebb a forrástól folytatjuk a kéket. El is indultunk a műúton, a térkép szerint a kék keresztnek nagyon hamar jobbra kellene térnie, de a templomot elhagyva sehol nem volt jelzés. Marika járt erre teljesítménytúrán, emlékei alapján próbálta visszaidézni, merre jöttek át Mogyorósbányáról, letértünk jobbra egy szántóföldek közötti földútra, ami aztán eltért balra, keresztülvágtunk egy búzaföldön, hátha valamelyik szélén lesz a jelzett út, visszaértünk a műútra és továbbmentünk, hátha a következő jobbra térő szántóföld az... de jelzés sehol nem volt, az eső is esni kezdett, és se a térkép, se a Locus alapján nem sikerült megtalálnunk a Mogyorósbánya felé vezető egyenest. Épp ott tartottam, hogy ha a következő útra benézek és ott sincs kék kereszt, akkor hívom Pétert, hogy mégis inkább jöjjön értünk Péliföldszentkeresztre (na csak leírtam még egyszer) amikor ő hívott, hogy mi a helyzet. Így aztán megkértem, hogy autózzon át ide, mi is visszafutunk a templomhoz. Itt készítettem az utolsó fotót az Öreg-kőről, ahogy visszafelé futunk:


és aztán beértünk újra a templomhoz, leállítottuk az órákat és megálltunk nyújtani a mellette lévő kis tisztáson. A kék kereszt keresésével sikerült megtennünk azt a három kilométert, amivel át kellett volna érnünk Mogyorósbányára - csak épp nem értünk oda. Így lett a Tardosbánya- (Gerecse-csúcs) - Péliföldszentkereszt kéktúra-szakasz nekünk 26 kilométer, 679 méter szintemelkedéssel. Marcsi első terep-félmaratonja némi extrával, Szilvinek és nekem pedig életünk második leghosszabb futása, terepen a leghosszabb. Az adatok Marcsi méréséből származnak, Szilvit és engem is megtréfált a runkeeper, és kihagyott szakaszokat. 

26.09 km      679 m szint    Idő:  4:09:16     Tempó: 9:33 perc/km

2014. március 9., vasárnap

A Gerecse kövei - Szilvi első terep-félmaratonja :)

Gyönyörű tavasz van, ezt ki kell használni! Irány a hegy, irány a Gerecse, fussunk egy nagyot!
Nagyon vártam ezt a futást, sokat olvastam a Gerecséről előtte, olyan izgalmas hegységnek tűnik, és azért is vonz, mert szinte egyáltalán nem ismerem, egyszer teljesítménytúráztam itt, meg a múltkori futás. Külön öröm, hogy Szilvi is jött megint, ráadásul olyan távot terveztünk, hogy ha sikerül, meglesz az első terep-félmaratonja. Nem árulok zsákbamacskát: sikerült! Sőt... Nem tudtam teljesen pontosan felmérni itthon a távot, így néhány kilométerrel még több is lett. 
Mivel a múltkor elfelejtettem Somlyóváron pecsételni, most Tornyópuszta volt a kezdőpont, és először újra Somlyóvárra kapaszkodtunk fel. Máskor kicsit bosszankodnék amiatt, hogy egy már bejárt szakaszon futok újra - na nem nagyon, hiszen a hely, az erdő gyönyörű! - de az, hogy így Szilvi is megnézheti Somlyóvárt, tökéletesen kielégített, hogy szépen mondjam :)
Mert Somlyóvárt érdemes megnézni, és akárhányszor is, újra és újra felmászni. Akkor is, ha most jóval nehezebb volt Tornyópusztától felfelé futni a hegyre, mint két hete lefelé :) Három kilométer, bemelegítésnek, pecsét, csodálkozás, fotózás, majd vissza lefelé. (Felfelé szembejött két fiatal srác, csókolomot köszöntek... lefelé jól utolértük és leelőztük őket! :) )
Szilvi a távolban, míg én pecsételek

Szilvi és a kilátás
Innen aztán irány lefelé! Először a már bejárt úton, aztán ahol én két hete továbbhaladtam az aszfalton, letértem a kékről, mert figyeltem, hogy mikor jön szembe Péter autóval, szóval ott most a kéken megyünk, ahogy kell, földútra térünk, és rövid idő múlva leérünk a Tatabányát Tarjánnal összekötő műútra. Rövid szakaszon emellett futunk, de hamarosan jobbra betérünk az erdőbe, és immár ismeretlen útvonalon futunk Koldusszállás felé.
Az én lábam valahogy nem működik úgy, ahogy szeretném, nagyon lelkesen futnék, de valahogy nem akarják ezek a lábak, nem fáj, semmi baj, csak olyan nehézkes. Szintben vagy lejtőn jobban megy, emelkedőn nehezebb, ahogy ez logikus is.
Nemsokára szántóföld szélére érünk, egészen közelről halljuk az M1 autópálya zaját, aztán meg is látjuk, és a közvetlen közelében futunk, újra erdőben. Itt fotózgatjuk kicsit egymást, hogy dokumentálva legyen, hogy is terepfutunk mi:


Már 8-9 kilométernél járunk, Somlyóvár komoly emelkedője után most nagyjából szintben, kisebb hullámvasutazással haladunk, és várjuk, mikor jön a koldusszállási pecsételőpont. Átkelünk a Tarjáni-malompatak egyik ágán, alig van víz benne, inkább csak a mélyedésekben megálló esővíz, értetlenkedünk, pedig most aztán mindenhol van elég víz... 

De később szerencsére keresztezzük a másik ágát is, abban már szépen, annak rendje és módja szerint csörgedezik a patak.

Innen már igazán nem volt messze Koldusszállás, az erdőből tisztásra, műútra kiérve körülnéztem, merre is kell továbbmenni, és ahogy megfordultam, megláttam közvetlen mögöttem a fára kihelyezett pecsétet. Aki a másik irányból jön, meglepődhet, ugyanis az erdészház lovaskarámjánál is van pecsételőhely, ott matricák vannak - illetve most nincsenek. Tovább kell menni eddig a fáig, ott megtalálható a pecsét!
Koldusszállás előtt barátságos kutya jön szembe velünk, csak szegény Szilvinek mindegy, hogy barátságos vagy nem, a fóbia, az fóbia :( Kézenfogva, nyugodtan sétálva haladunk el az erdészház előtt, a kutya Szilvit szagolgatja, tényleg érzi a félelmet, de cseppnyi agresszió sem jelentkezik, inkább csak nem érti szegény, hogy ő olyan barátságos házigazdaként jött elénk, nekünk meg mi bajunk van vele. Elkísér a lovakig, és ott kötelességtudóan visszafordul, pontosan tudja, meddig terjed a hatásköre.
Koldusszállás visszatekintve

Itt túl vagyunk a számított félúton, és innentől a második fele nehezebb. Újabb emelkedő következik, és gyakorlatilag Bányahegyig abba sem marad, csak néha van benne egy kis lejtős vagy szintezős szakasz. Cserébe az erdő és a kilátás gyönyörű. Ilyen szép, nagy, öreg fa mellett futunk el:

Aztán jobbra ilyet látunk:

és eközben bal oldalunkon hosszan, hosszan húzódik a fák között és felett a Pes-kő mészkőfala. Kár, hogy teljesen tisztán sosem látunk rá, pedig még így a fák között is nagyon látványos. Errefelé egyre több a szikla a talajon is, elszórva az erdőben, fehéren vagy mohosan, vadregényes látványt nyújtanak.
Csak kicsit látszik a fák mögött a Pes-kő

Ilyen és sok kisebb, nagyobb szikla hever mindenfelé az erdőben

Turistajelzés :)

Kisebb, fiatalos erdőben, keskeny, avaros úton haladunk, 16 kilométer felé járunk, és kezdünk kicsit szenvedni. Látszik, hogy határokat döngetünk, ez már az átlagos edzéseink, átlagos terepfutásaink felső széle körül van. Hamarosan kiérünk a Tata-Tarján műútra, alattunk Vértestolna, a dombok felett színes siklóernyők, vagy tizenkettőt számolunk elsőre, és meglátjuk a célt, a Bánya-hegy vörös falát is. Messzinek tűnik így légvonalban, pedig csak nagyjából öt kilométer...
Rövid erdei szakasz és emelkedés után füves, bokros domboldalakra érünk, figyelni kell a jelzést, de mellettünk a vadkerítés oszlopain, de még ujjnyi vékonyka fákon is megbízhatóan ott van. Keskeny, kanyargós, köves ösvényen haladunk, egyre többször sétálunk bele, de ezzel együtt elég jó átlagos tempót tartunk. Aztán a cserjés, bokros fiatalos erdőből hirtelen szántóföldre érünk ki, ami mögött meglepően közel és hatalmasan magasodik a Gerecse tájat uraló tömbje.
Kinagyítva látszik a TV-torony is

Ez rám megint nagy hatással van, lenyűgöző ezt a hatalmas hegyet, a környék csúcsát közelíteni. Persze a mostani futásnak nem ez a célja, de a következőben már csúcshódítás lesz, és végülis a kék túra gerecsei szakaszának ez a fő attrakciója, a névadó és legmagasabb csúcsot elérni.
Itt, a szántóföldön kicsit elbizonytalanodtunk, és elővettem a Locust, ugyanis a kék túra régebben keresztülvezetett a mezőn, látszik is a kitaposott nyom, és szemben, az egyik szélső fán sejtem a jelzést. Viszont a nyom felénk eső végét beszántották... Locus szerint meg kell kerülni a szántóföldet, és szépen jelzi a régi nyomvonalat is. Tehát kerülünk, majd újra az erdőben, újra emelkedőn járunk, a Gerecsét elrejti előlünk a közelebb lévő domb és az erdő.
Szebbnél szebb sziklaalakzatok kerülnek elénk, hatalmas kövek, szinte falként magasodó vonulatok, vagy a Badacsonyban bazaltból látható kőmezőkhöz hasonlók, csak itt fehér, mohos hátú mészkövekből. A fáradtságon sokat enyhít a gyönyörű látvány. 


Már nagyon várjuk Bányahegyet, de most fontosabb dolog foglalkoztat: Szilvi pillanatokon belül teljesíti élete első terep-félmaratonját! Amikor megvan a táv, kaput tartok neki, átfut rajta, ééés célfotó!
Terep-félmaratonista :)

De ez még nem AZ a cél, addig még bő egy kilométer hátravan, végig felfelé, és a traktornyomok meg a kövek miatt elég nehéz terepen. Aztán egyenletesebb erdei útra térünk, már vörös a lábunk alatt a talaj, nagyon közeledik az a bánya, de hol van már...? Szaporodnak a biztató jelek, egyre kavicsosabb az út a talpunk alatt, aztán a baloldalunkon magasodó hegy szélén vörös kőhalmok tűnnek fel... Majd becsatlakozik jobbról a zöld jelzés, meglátok pár épületet, végül a tisztást és a bányahegyi erdészházat. 22.8 km... Kemény. De innen már tényleg csak lefelé! Bányahegyen az erdészház sajnos megrongált, pusztulásnak indult, bár még jó állapotú, remélem, a mostanában megindult turistaház-projekt hamar ideér! Hatalmas fára rögzítve találjuk meg a kéktúra-bélyegzőt, a fa alatt kedves tábla jelzi, hogy itt ismerkedett meg Mariann és Péter 2006-ban. Remélem, még együtt vannak :) 


Az erdészházzal szemben valaha hatalmas, talán villámsújtotta, odvas fa:

Innentől különösen figyelnünk kell, hogy a zöld, és ne a kék jelzésen menjünk tovább. Megfigyelem, hol ágazik el a kettő, hol kell majd legközelebb a kéken továbbmennem, és irány a zöld. Eltéveszthetetlen, széles, vörös poros erdei út vezet lefelé, Tardos még nem látszik, de tudjuk, hogy közel van. Nagyon jólesik a lejtő, a civilizációhoz közeledve bevárom Szilvit, hátha kutya lesz és együtt kell lennünk. Alattunk a falu, meglep, hogy milyen párás a völgyben a levegő.

Tardos
Pont megbeszéljük, hogy milyen jó lenne, ha Péternek eszébe jutna feljönni a faluból értünk... Ugyan a templomot beszéltük meg találkahelynek, de keményebb lett kicsit ez a futás, mint számítottuk. Vagy én számítottam, Szilvit meg csak belerángattam :) És ahogy kocogunk lefelé, szép lassan elhúz mellettünk a gondolatolvasó párom, alig hiszek a szememnek, úgy szólok Szilvinek, hogy hoppá, álljunk meg, amikor Péter már elment mellettünk. Megállunk, megállítjuk az órát is, és jóóót nyújtunk, meg iszunk, sőt eszünk is. 24.43 kilométer lett!

Tornyópuszta-Bányahegy 24.43 km     Idő: 3:45:34     Szint: 371 méter     Tempó: 9:14 perc/km