A kis terepnyúl esete a Nagy Getével (és további hegyekkel)

 Ez a Gete, ez nem egy ismert hegy. Száz emberből, ha bemondanám a nevét, nem tudom, hány mondaná azt, hogy ismeri vagy hány tudná nagyjából elhelyezni a térképen. Én se olyan rég hallottam róla, nem volt egy gyerekkori álmom felmászni rá. Most meg hetek óta csak ez - mit ez, ő - járt a fejemben, rá készültem, nagyon vártam már, nagyon akartam, hogy ott állhassak végre, aztán a másik oldalán lefuthassak Dorogra, és elmondhassam, hogy ezzel befejeztem a kék túra gerecsei szakaszát.

Több olyan hétvége is volt, amikor a Getére készültem, és valamiért nem jött össze, tehát többször néztem a térképet, a netes túrabeszámolókat, a szinteket. Következésképp jól sikerült beparáztatnom magam, amikor újra és újra elolvastam, hogy a Tokodról a Getére tartó ösvény a Gerecse, de talán az egész kék túra legmeredekebb szakasza. Ráadásul úgy terveztem meg a túrát, hogy ez a mai legyen az eddigi leghosszabb és egyben legtöbb szintemelkedésű. Meg akkor egy szakaszon a legmeredekebb is, hát, nem biztos, hogy normális vagyok, ez van. Reggel úgy is készülődtem, mint aki versenyre indul és benne van a drukk, autóval a hegyet közelítve pedig végig nézegettem, méregettem: oda kell felfutni?

Hát, oda. Nem tántorít el májusi 13 fok, szitáló eső, hetek óta oda készülök, én most felmegyek, ha addig élek is. (És közben fontos észben tartanom, hogy a Gete az egész túra szintemelkedésének nagyjából csak a negyven százaléka, a távról nem is beszélve).

Tokodon, az Aladár kocsmánál indulok, nyomok egy kezdőpecsétet, nagy levegő, és vágjunk neki. Igyekszem lassú kocogással menetelni, az eső folyamatosan esik, de enyhén, nem zavaró. A család közben megállt Tokod szélén egy játszótéren, elfutok mellettük, integetnek. Aztán kiérek a faluból, és belevágok.

Egy korábbi, távoli kép, itt látszik, hogy ugrik ki a tájból a Gete.

Egyelőre enyhe emelkedő, kellemes az út, felázott, puha, de nem sáros. Aztán letér a jelzés balra, kis ösvény, ami később picit szélesedik, viszont cserébe meredekebbé is válik, valamint kövessé. Érdekes, szinte narancsos vörös sziklákon kell felfelé haladnom, annyira köves az út, hogy majdnem olyan, mint a badacsonyi kőfolyások. Itt nem erdős, inkább kopár mezős, sziklás a hegy, nemsokára megpillantom az első lenyűgöző kilátást. Itt még nem olyan jók a fotók, esett is és távolabb is párás, felhős volt a levegő, de azért mutat valamit, élőben lélegzetelállító volt.

Alattam Tokod, szinte belátni az udvarokba, előttem sziklák, az a kis púp a Hegyes-kő, távolabb a Duna, a szlovák hegyek. A Gerecse nagyobb hegyei felhőbe vesznek.

Innen újra tovább, kis fennsíkra beérek az erdőbe, szűk, sziklás, de még futható az ösvény. Egy jobboldalt felfestett kék jelzés picit tévútra visz, de nem bánom, innen is gyönyörű a kilátás. Bevallom, akkor azt hittem, hogy talán ez már a tető, erdőből nyíló, füves kis tisztás volt meredek ösvény után, ez megfelelt az olvasottaknak. Csak az nem, hogy a másik irányba nézve megláttam, hogy a Gete erdős kúpja még felettem van. Jaaa... akkor tovább.

Akácos, ligetes tisztáson haladok át, az ösvény mellett mindenhol vaddisznótúrás. Egyedül vagyok, nagyon régen futottam terepen egyedül, hiányzik Szilvi és kezdek félni. Persze hessegetem a félelmet, a vaddisznó ritkán eszik embert, de minden így együtt: a hegy, a meredekség, az összeolvasott dolgok, az előttem álló erdő és a vaddisznótúrás... pulzusom az egekben, na. 

Beérek az erdőbe, szerintem az eddigi túrák egyik legvadabbja, tiszta, eredeti, szinte érintetlen őserdő, nem hiszem, hogy sokan járják. Fenyők és bükkök, egyre több és nagyobb szikla, és itt már tényleg meredek. Nem túloz a leírás, persze még nem láttam mondjuk Oroszlánvárt a Mátrában, de egyelőre elhiszem, hogy ez itt a legmeredekebb. Mégis jó, hogy ebből az irányból jövök, lefelé rosszabb lenne itt. 

Némileg rémült arc

Egy kis kilátás oldalra egy nyiladékból

A fotó igazából nem adja vissza az ösvényt, keményebb, mint amilyennek látszik, és nem is rövid. Lassan elfelejtettem a vaddisznókat, egyrészt a kapaszkodásra koncentráltam, másrészt biztos voltam benne, hogy van nekik jobb dolguk is így vasárnap déltájban, mint ezen az ösvényen grasszálni. Hát, itt nem sietek, nemhogy nem futok, de leginkább mászom. Nézegetek felfelé, hogy hol a tető, de semmi nem látszik. Aztán egyszer csak kisimul a terep, fennsík jön enyhe emelkedővel, és már tudom, hogy ha vége a nehezének, akkor ez már csak a csúcs lehet. És tényleg :)

Nem sok látszik a hegyekből, a Nagy-Gerecse teljesen felhőbe burkolózik, de így is szép, és maga a tudat, hogy itt vagyok fenn, a Getén, ahová hetek óta készülök... Eufória. Vizes a magas fű, esik az eső, fúj a szél, és szép az élet. A pulzusom még mindig érzem, hogy magas, a korábbi félelemtől, a mászástól és a mostani örömtől. A tempóm durván elromlott, 14 perc/kilométer, na, akkor a feladat ezt tíz alá küzdeni Piliscsabáig. Több, mint négy percet lefaragni átlagban kb. 27-28 kilométeren úgy, hogy a szintemelkedés nagyobbik része még előttem van, végülis nem rossz cél, nem? Még ha ez a végső átlag se lesz valami szuper így. 

Viszont akkor most fussunk, irány Dorog. Lefelé sokkal könnyebb a terep, nem csak azért, mert a hegy másik oldala lankásabb, hanem azért is, mert szélesebb, nem sziklás úton futok. Az erdő harsogóan zöld, vizes és gyönyörű. Nagyon figyelek körbe és a jelzésre, közben a lábam elé is, vaddisznóra még mindig van esély, de ez az erdő kevésbé vad és ettől kevésbé fenyegető. Később még jobban megritkul, ritkás fák, bokrok között haladok, valamilyen települést látok magam alatt, ez már csak Dorog széle lehet. Kutyaugatást is hallok, közel a civilizáció. Aztán egy akácos, a határában piros háromszög: vigyázat, méhek! Hát, kösz, most én hogy vigyázzak? És vajon esőben is dolgoznak a méhek? Megharagszanak, ha bejövök az akácosukba? A legjobb módszert választom, úgy döntök, akkor most mielőbb elhagyom ezt az akácost, és keresztülfutok rajta. Elég hosszú.

Aztán jön egy csúnya rész, sajnos. Jobbra csúnyán letarolt domboldal, az úton fakitermelés hulladéka, szemben bezárt, elhagyott fafeldolgozó üzem rozsdás vaskapuval. Lejjebb még egy valamilyen elhagyott gazdasági épület, de aztán már családi házak kezdődnek, ennyi volt a csúnya városi bevezető. Átkelek egy úton, hatalmas Baumit telep mellett, szépen jelzi a kék az utat városon belül is. Szép családi házas övezet, kis házak, amikről az a benyomásom, hogy régi bányászházak lehetnek, olyan meredek domboldalon, hogy az alattam futó utca házainak udvarába simán belátni. Jó lehet esőzéskor... Aztán egész belvárosi részre visz az út, szökőkút, városháza, lassan már itt kéne lennie a vasútállomásnak. Nem könnyű megtalálni, jelzés akad, de olyan furcsa helyekre visz, hogy nem is hiszem, hogy erre van a vasútállomás? Egy csak gyalogosan járható út, aztán egy épület mellett véget ér, és megszakad a jelzés. Nem értem, de közelebb érve rájövök, hogy a kis épület már az állomás aluljáróját rejti. Megvan az épület, nem emlékszem, hogy hol kéne keresni pontosan a pecsétet, úgyhogy a pénztárban megkérdezem, mire ott helyben kapok. (Sajnos csak egyet, én is elfelejtem, hogy Dorog szakaszhatár és kettőt kéne pecsételni. Majd visszamegyek még egyért egyszer.) Iszom, áthajtogatom a térképet, hogy a megfelelő szakasz látsszon, és indulok tovább. Egy kicsit gyalogolok az állomásról, elmajszolok közben egy energiaszeletet. (Mellékszál: múlt héten körbefutottam a Velencei-tavat úgy, hogy közben felfutottam a Bence-hegyre, meg le. 34.5 kilométer, huszonhétnél falba ütköztem, harmincnál meg akartam halni, nehezen vánszorogtam be az utolsó öt kilométeren. Csak víz volt nálam és szőlőcukor. Most sokkal okosabban készültem, ilyen hosszú távokra már kell rendes frissítés. A kulacsomba eleve dúsított vizet töltöttem otthon, a zsebemben két energiaszelet és egy magnéziumos italpor.)
Szép Dorog, legalábbis ez a része, nincs vele semmi gond, nincs az a régi bányaváros-érzés. Családi házak, lakótelepek, gondozott füves részek, kis terek, most például egy kifejezetten szép fasorban futok, ezt le is fotóztam.

Kicsit ritka a jelzés a városból kifelé, elágazásoknál, utcasarkoknál lehetne egyértelműbb, de támaszkodom a Locusra, és így megvan mindenhol. Füves mezőre érek, lőtér, kutyaiskola, megkerülök egy szántóföldet, és már újra a terepen vagyok, ezúttal rét, mező, ritkás ligetes erdő. Néha, a fák között már rálátni a Pilis első hegyére, a Kétágú-hegyre, ami meredek sziklafalakkal tornyosul Dorog és Kesztölc fölé - szerencsére ezeket már nem kell megmászni. A réten pipacs és árvalányhaj :)

Egy egész árvalányhajas rét, és nem is sejtettem, mennyi lesz még

Pipacsok mögött a Kétágú-hegy

Itt már teljesen száraz az út is, a növényzet is. Ami víz a cipőmben, zoknimban van, azt még a Getén szedtem össze, itt mintha nem is esett volna napok óta. Az ösvény mellett a TeSzedd-es zsákok, itt szedték múlt héten a szemetet az önkéntesek a kék túra útvonalán, remélem, el is fogják vinni a zsákokat. Közel már a 117-es út, hallom a forgalmat és nemsokára ki is érek, szerencsére pont ekkor nem jön semmi, simán átkelek, és a túloldalon beérek Kesztölcre. Itt nincs pecsét, csak keresztül kell futni rajta, és a végén a Klastrompusztára vezető keskeny aszfaltúton ki a faluból, majd arról is le egy magas füves ösvényre. Először erősen emelkedik, aztán visszafogottabban, de folyamatosan. A fű szerencsére száraz, viszont olyan magas, hogy ha vizes lenne, most fürdenék. Néhány szőlőskerten haladok át, a közvetlen előttem lévő domb hol takarja, hol mutatja a hegy szikláit, és visszatekintve egyre jobban alakul a kilátás Dorog felé is. Itt a domborzat miatt nem olyan látványos a Gerecséből a Pilisbe való váltás, mint a Vértesből a Gerecsébe volt, hiszen az átmenet sem sima és lapos. Itt máshogy lesz látványos nemsokára.
Felfelé a dombon már kezd melegem lenni, néha a kék ég is kilátszik, sőt a nap is elő-előbújik, le is veszem a dzsekit, aztán az erős szélben meggondolom magam, és rögtön vissza. Felérve fantasztikus látvány balra a sziklás hegy barlanggal, alatta a széles rét, és ami jobbra elém tárul... Nehéz itt futni, mert inkább arra való a hely, hogy leüljünk, akár elheverjünk a fűbe, és szívjuk magunkba a látványt. Meg a szél is nagyon erős, lassú is vagyok.

Még a dombra felfelé haladva lassan bukkan ki a hegy

A másik ág

Ezért Kétágú

Rengeteg árvalányhaj

Fúj a szél :) itt láttam meg az esztergomi bazilikát, nagyon közel volt

Első visszatekintés a Getére

Kicsit távolabbról

Ilyen a rét

Gete és alatta Dorog

Az Út

Jelezni az utat szinte lehetetlen, nagyon tettenérhető a jelzésfestők igyekezete: ahol egy parányi alkalom nyílik, oda festettek egy kék jelzést, egyes sziklákra hatalmasat, útból kiálló kavicsokra kisebbet, ha nagy ritkán volt egy-egy fa, aprót, vékonyat. Így is ritka volt a jelzés, réten nem is lehet más, de olyan jó volt azt érezni, hogy kifejezetten figyelmesen igyekeztek elérni, hogy ne tévedjen el a túrázó.
Átöltözéskor véletlenül lenyomtam a telefonomat, így a rétre feléréskor, 16 kilométernél abbahagyta a mérést, viszont rögtön újraindíttattam vele, így két részletben lesz meg a teljes táv. Innentől összeadogatom azt, amit most mér, az első kb. 16 kilométeres szakasszal. Megjegyzem magamban, hogy jé, lassan 18-19-20 km felé járok, és nem is szenvedek. Bár tény, itt lassan haladok, de főleg a szél és a kilátás miatt. Nézegetem az alattam elterülő településeket, melyik lehet Piliscsév, melyik Piliscsaba, Klastrompuszta kilátszik-e az erdőből? Kerülöm a Kétágú-hegy ágait, és a második alatt egyszer csak beérek az erdőbe.
Éles átmenet. Megcsap az erdő illata, az egészen más levegőé, a talajé, és ebben a pillanatban otthon vagyok. Most értem a Pilisbe. Kellene ide egy kapu vagy egy tábla, hogy a Pilis kapuja. Elöntenek az érzések, itt vagyok otthon, holott jó messze járok Dömöstől és a gyerekkori ösvényektől, mégis ugyanaz a föld, a levegő... Valami varázslatos kötődésem van a Pilishez. Szóval ezen a túrán a látványos átmenet a rét és a kilátás volt, a belépés a Pilisbe pedig itt van.
Élvezetes futás következik gyönyörű erdei ösvényeken, kellemes hullámvasutazással, azért közben nem bánnám, ha jönne már Klastrompuszta. Kiérek az aszfaltútra, ez most valahogy nem hiányzik, nem esik jól. Nem tudom, mennyit futok rajta, bele is gyalogolok, itt már nagyon várom az érkezést. Ha erdőben ment volna végig az út, puha földön, nem szenvedtem volna, de itt rossz.
Aztán meghallom az első hangokat, meglátom az autókat, és beérek Klastrompusztára. Sokkal nagyobb település, mint képzeltem, azt hittem, csak a pálos kolostorrom van és néhány ház, kiszolgálóépület. De van egy-két utca is, több nyaraló, egy falatozó, egy erdei pihenő, játszó tisztás. Meglátom a kék kutat, már nagyon vártam, hogy úgy igazán, hosszan ihassak valódi, tiszta vizet, nem csak a magnéziumos italt a kulacsból. Felhajtom a maradékot, újratöltöm és iszom is. Megnézem a kolostorromot, pecsételek, és megkeresem, merre megy tovább az út.

A kolostorrom egyébként sajnos alig látszik ki a fűből és a kerítés mögül, megérdemelne nagyobb látogatottságot, figyelemfelhívást. Olyan mellékesen hever az erdőben... Valahogy Péliföldszentkereszten sokkal inkább szakrálisnak éreztem a helyet.
Sajnos az út felfelé folytatódik, ez most nem esik jól, de legalább járhatatlan is: ez az egyetlen mélyen sáros, csúszós, ragadós szakasz. A jó kis pilisi agyagos föld... Ilyenben dolgozott a kertben a nagymamám. Megállnak rajta a pocsolyák, keresni kell, hogy hova léphetek, de a járhatóbbnak tűnő helyeken is vastagon ragad a talpamra. Dagonyázás közben valamelyest kipihenem magam, és amikor kiérek az erdőből, és erdőszéli füves út jön, újra egész jó tempót futok, le Piliscsévig. A tízes tempó alatti cél közben megvan, már csak tartani kéne Piliscsabáig. Azért fáradt is vagyok, ha a családom várna Piliscséven, megfordulna a fejemben, hogy megállok (de persze tudom, hogy biztatnának és nem hagynák) de a második gondolatom az, hogy már csak öt kilométer Piliscsaba, azt már féllábon is meg kell csinálnom, és akkor megvan a távolsági rekord :) Közben pedig itt az utolsó nagy panoráma a Gerecsére, mostanra süt a nap, és a Nagy-Gerecse is kibukkant a felhőből a tévétoronnyal. Azért még innen is látszik, hogy a Gete mennyire uralja a tájat:

Ezen gondolkozva beérek Piliscsév első házai közé, gyönyörűen rendben tartott, nagyon szép, tiszta falu kétnyelvű (magyar és szlovák) utcanévtáblákkal.

Piliscsév temploma, körülötte a kálvária stációi

Na, akkor már csak a falun kell keresztülfutni, és irány Piliscsaba. Ha minden igaz, majd' 30 kilométer lesz az előre kiszámolt 27.5 helyett. A jel szépen átvezet a falun, itt nem kell technikához folyamodni, egyértelmű minden. A falun kívül száraz, talán homokos, de annál sötétebb talajú erdőbe érek, az út egyre mélyebb. A következő szakasz pszichésen nehéz: fáradt vagyok, és fel kell futni a Gyertyános-hegyre úgy, hogy egyáltalán nem lehet kilátni. A mélyút olyan mély, hogy valahol a nyakam magasságában kezdődik a fák gyökere, van, ahol még mélyebb. Az erdő szép, de a lelkemnek vagy inkább az agyamnak most olyan jólesne, ha úgy futhatnék, hogy látom a távolban Piliscsabát, vagy legalább egy templomtornyot.
Azért így a végéhez közeledve ahhoz képest egész jó tempót mentem, az emelkedőn azt gondoltam, majd jelzésenként váltogatom a futást és a gyaloglást, de inkább két-három szakaszt futottam, egyet gyalogoltam. Jó, nem volt egy kemény emelkedő, de így a végén már a nem keményet sem kívántam. A gyaloglások közben falatokat ettem a második energiaszeletemből. Aztán felértem a tetejére, lejteni kezdett az út, jajj, az nagyon jó volt, nem is tudom, hogy csak belül kiáltottam fel, vagy hangosan is, hogy lejtő! De az biztos, hogy amikor az első házakat megláttam, hangosan is kimondtam, hogy házak! rég örültem ennyire házaknak :) Nagyon szép nyaralóövezetben futottam lefelé, és néhány utcával arrébb először meg se ismertem, hogy a saját gyerekeim futnak felém :) de második pillantásra persze igen, aztán borultam a párom nyakába, de itt már nem állhattam meg, borulás után megkérdeztem, mennyi még a vasútállomás, azt mondta, csak ötszáz méter, jaj, de jó volt hallani... Úgy képzeltem, lerogyok a vasútállomás lépcsőjére és talán el is bőgöm magam, vagy legalábbis kipihegem, hát, ez nem jött össze. Piliscsaba vá. felújítás alatt, elkerítve, mögötte konténerekben a forgalmi iroda, a pénztár. Először nem találtam embert, sem pecsétet, aztán végül meglett egy elég kelletlen vasúti dolgozó, és a pecsét is, itt már nem felejtettem el kettőt nyomni :) Kis pakolás az autóba, és meglett a lerogyás is, az autó kényelmes ülésére. Huhh, nagyon elfáradtam.Távolsági rekord, szintemelkedési rekord megdöntve, a gerecsei szakasz befejezve, és a kék túra által két részre bontott Pilisből is az egyik :)


29.21 km     4:38:43     Szint: 854 m     Tempó: kb. 9:20 perc/km