Ezen a hétvégén családilag nem volt annyi időnk (főleg, hogy a legutóbbit nem töltöttük itthon) hogy együtt elmenjünk, és egész napos kirándulást kerítsünk a terepfutásom köré. Kicsit félretettem ezért a kék túrát, valami közelebbi útvonalat kerestem, és kört. Péter felvetette, hogy kivisz Várpalotára, ott van fölötte az a sok kopasz hegy, fussak fel valamelyikre. Hát jó, elő az Északi-Bakony térképet, nézzük, milyen turistautak vannak arra. Várpalotáról indul mindenféle, csakhogy ez a rész pont lemaradt a térképről. Igazából Keleti-Bakony térkép kéne hozzá, de az meg nincs. Netes tervezőprogramokat bevetve kinéztem egy szakaszt, 20 kilométer körül akartam futni, egészen pontosan nem tudtam megtervezni, mert ezek a netes programok sosem akarják azt, amit én, de nagyságrendileg megvolt az elképzelés.
Nagyon frusztrált, hogy a magammal vihető papír térképen a kinézett jelzések eleje és vége nincs rajta, a térkép szélén az szerepel, hogy Várpalota még 7 km. Persze elvileg eltéveszthetetlen, hiszen jelzésen megyek, de mégis, egy elbizonytalanító tényező. Nem elég, hogy egyedül kimegyek az erdőbe, nem is egy tipikus kirándulóidőben és nem is egy túl sűrűn járt útvonalra, de ráadásul egy szakaszon még a térképen se vagyok rajta.
Reggel a fentiek miatt tiszta para voltam, plusz esett az eső, ami nem zavar, ha elszánt vagyok, de most jó indok lett volna visszabújni az ágyba. De hogy szégyelltem volna magam! Természetesen felkeltem, és mentünk Várpalotára, egészen a város széléig követtük autóval a kék kereszt jelzést, hogy mivel nem tudom a pontos távot, minél nagyobb része legyen a természetben, és kis biztonságot is adott, hogy látható, jól kijelzett útról van szó, még ha a térképen nincs is rajta.
Persze pont az érkezésünkkor kezdett erős szél fújni, nem elég, hogy hideg volt és eső, még ez is, kiszállva kifejezetten fáztam - rövidnadrág volt rajtam és széldzseki - bemelegítés után egy percre vissza is bújtam az autóba, aztán erőt vettem magamon és elindultam a szembeszélben hegynek felfelé.
Nem telt bele néhány száz méter, úgy döntöttem, hogy visszafordulok. Településen kívül, bokros részen, ösvény mellett egy kanyar után nagy és vad kutya ugatott rám, mellette egy kisebb. Nem láttam kerítést, nem voltam benne biztos, hogy meg vannak-e kötve, abban sem, hogy őriznek-e valamit, vagy kóborolnak? Közelebb óvakodtam, megláttam, hogy valami lakókocsifélét vagy vagont őriznek, de kerítés nincs, talán meg van kötve a nagy. De nagyon haragudott. Tényleg visszafordultam, hogy én ezek mellett nem merek elmenni. Aztán biztattam magam egy kicsit, nehogy már, hiszen Szilvit én szoktam "megvédeni" a kutyáktól, most meg berezelek? Összeszedtem magam, és viszonylag higgadtan, lépésben, nem futva elmentem mellettük, és csak a következő kanyarban kezdtem újra futni.
A kék kereszt ösvény a Csörget-völgy felé vezet, majd később a völgyben felfelé, kopár, füves, árvalányhajas és ritkásan bokros domboldalak, kavicsos kőfolyások, fehér mészkősziklák között. A völgyről én is csak előző nap, a térképet böngészve és utánaolvasva hallottam először, a magammal vitt Északi-Bakony térképen a felső része már rajta van. Terepen egyértelműen fel lehet ismerni a völgybejáratot, szűkülnek az ösvény melletti domboldalak, és amikor a sziklák között kezdődik az erdő, na az az.
Benn az erdőben rögtön kevésbé érezni a szelet, és a látvány is sokkal jobban lefoglal. A fotók nem is igazán adják vissza, egészen vadregényes, kanyargós ösvény sziklákkal, sűrű erdőben. Ezek a hegyek messziről kifejezetten kopárnak látszanak, maximum néhány erdősávot látni rajtuk, az ember nem is gondolná, hogy ezek mekkorák - és a kopárnak látszó dombokon én végig erdőben futottam. Az út jellege és a fenyőkkel tarkított erdő a Gete-oldalra emlékeztet, csak szerencsére nem olyan meredek. Szűk, kanyargós ösvény után kiszélesedik a völgy, vízmosások alján és partján vezet az út, a jelzés nem sűrű, de megtalálható, és fennhagytak valamilyen korábbi teljesítménytúra-szalagozást is, amiért haragudni szoktam, hiszen szennyezi az erdőt, viszont a tájékozódáshoz nekem most jól jön.
A paráim megvannak: most már rajta vagyok ugyan a térképen, de mégiscsak olyan ismeretlen és nem nagyon látogatott környék, meg aztán bármikor jöhet a vaddisznó is. Az, hogy nem ez a környékbeli turista-főútvonal, persze előnyös is, érintetlenebb és csendesebb, mégis most félelmetesebb is. De már korántsem annyira, mint az elején. Várom, hogy találkozzam a piros kereszt jelzéssel, majd keresztezzem a tési műutat, az egy jó tájékozódási pont lesz. Nemsokára meg is van, ez azt is jelenti, hogy ezzel a völgy tetején vagyok, a szintemelkedés első része leküzdve. Itt futok egy picit a lentről látszó füves dombtetőn, de innen nem látni rá Várpalotára. Meglepetésemre, ahogy az ösvény kiér a műútra, sok autót és két rendőrt látok, kérdezem is, hogy mi történik, szabad itt egyénileg futkározni? Megnyugtatnak kedvesen, persze, lehet, filmforgatás van, ők az utat biztosítják. Akkor oké - és balra fordulok, aszfaltozott erdei kerékpárúton tovább, fel és le most az együtt haladó kék és piros kereszt jelzéseken. A piros kereszt hamarosan leválik jobbra, az erdő belsejébe, sűrű, sötét völgybe, balra fenyves, jobbra, ahogy próbálok átlesni a fák között, sziklaormok. A térkép itt sok barlangot jelez, látni nem lehet őket, de elhiszem neki.
Vágyom egy kicsit világosabb, tisztább helyre, ahol megállnék egy kicsit tájékozódni. Nemsokára egy hatalmas bükkfa tövében padokat látok és tájékoztató táblát, ami meglepetésemre közli, hogy a Burok-völgyben vagyok.
A Burok-völgy egy olyan hely, amit azóta szeretnék látni, hogy először tanulmányoztam komolyabban Bakony-térképet, illetve hogy néhány éve megkaptam a Másfélmillió lépés sorozatot dvd-n. A kék túra nem érinti, illetve a peremén halad, de a filmben Isztimér felől letérnek ide is forgatni. Igazából nem is látványos a film, most már tudom, hogy azért, mert egyszerűen képtelenség kamerával visszaadni, ezt látni kell. Mégis, amit ott elmondtak róla, az alapján tudtam, hogy én meg akarom nézni. Azt viszont nem tudtam, hogy most ide fogok kerülni, meg is ijedek kicsit, hogy eltévedtem. De nem, a piros kereszt jelzésen vagyok, épp csak a térképemre nincs ráírva, hogy ez is a Burok-völgy, a főág ugyanis Bakonykútitól a piros sáv jelzésen húzódik.
Némileg nagyképűen konstatálom a tájékoztató táblán, hogy nehezen járható terep. Ugyan már, ki mit nevez nehéznek, a félcipős kirándulónak biztos nehéz, de majd én, ide nekem az oroszlánt is. Aztán gyorsan elszégyellem magam, a természet ismét alázatra tanít. Ez tényleg nehezen járható terep, természet alkotta akadálypálya. Valódi őserdő, ahol a fák állva halnak meg, és korhadó törzsükből új élet keletkezik. Lenyűgöz a látvány és magával ragad az élmény, bár ott és akkor, a futás helyetti mászás közben nincs időm az érzéseimen morfondírozni, később kap el a flow: uramisten, én jártam a Burok-völgyben!
Hogy is néz ki? Kidőlt fák, kisebbek, nagyobbak, egymás alatt és felett. Magas, vizes aljnövényzetben bujkáló ösvény, ami inkább csapás, hol látszik, hol nem, hol több ágra bomlik - válaszd azt, amelyiket érzésed szerint sikeresebben tudod megmászni. Sziklák, szűk völgyoldalak, a magasban sziklaalakzatok és barlangok. Állítólag él itt vadmacska is, parlagi sas és sokféle denevér. Én bogarakkal, csigákkal, meztelencsigákkal és sok lepkével és madárral találkozom. Csíp a csalán, nem is érdekel, nem tudom kikerülni, cserébe a következő lépésnél a vizes növények rögtön hűsítik is a lábamat. Csak próbálom érzékeltetni a helyet:
Fotóztam egy olyat az érzékeltetés kedvéért, hogy ha megállok egy ponton, ez van előttem:
És ez közvetlenül mögöttem:
Most akkor hol az ösvény, hogy jöttem idáig, és merre megyek tovább? :) Bújok, ahol lehet, eltévedni képtelenség, mert a völgyből kimenni úgyis csak a végén tudok (illetve ennek az ágnak a végén) és időnként ott a piros kereszt is. Amikor a fenti kettőt fotóztam, a lábam előtt pedig ez a szikla volt, beborítva virágzó mohafélével:
Nagyon frusztrált, hogy a magammal vihető papír térképen a kinézett jelzések eleje és vége nincs rajta, a térkép szélén az szerepel, hogy Várpalota még 7 km. Persze elvileg eltéveszthetetlen, hiszen jelzésen megyek, de mégis, egy elbizonytalanító tényező. Nem elég, hogy egyedül kimegyek az erdőbe, nem is egy tipikus kirándulóidőben és nem is egy túl sűrűn járt útvonalra, de ráadásul egy szakaszon még a térképen se vagyok rajta.
Reggel a fentiek miatt tiszta para voltam, plusz esett az eső, ami nem zavar, ha elszánt vagyok, de most jó indok lett volna visszabújni az ágyba. De hogy szégyelltem volna magam! Természetesen felkeltem, és mentünk Várpalotára, egészen a város széléig követtük autóval a kék kereszt jelzést, hogy mivel nem tudom a pontos távot, minél nagyobb része legyen a természetben, és kis biztonságot is adott, hogy látható, jól kijelzett útról van szó, még ha a térképen nincs is rajta.
Persze pont az érkezésünkkor kezdett erős szél fújni, nem elég, hogy hideg volt és eső, még ez is, kiszállva kifejezetten fáztam - rövidnadrág volt rajtam és széldzseki - bemelegítés után egy percre vissza is bújtam az autóba, aztán erőt vettem magamon és elindultam a szembeszélben hegynek felfelé.
Nem telt bele néhány száz méter, úgy döntöttem, hogy visszafordulok. Településen kívül, bokros részen, ösvény mellett egy kanyar után nagy és vad kutya ugatott rám, mellette egy kisebb. Nem láttam kerítést, nem voltam benne biztos, hogy meg vannak-e kötve, abban sem, hogy őriznek-e valamit, vagy kóborolnak? Közelebb óvakodtam, megláttam, hogy valami lakókocsifélét vagy vagont őriznek, de kerítés nincs, talán meg van kötve a nagy. De nagyon haragudott. Tényleg visszafordultam, hogy én ezek mellett nem merek elmenni. Aztán biztattam magam egy kicsit, nehogy már, hiszen Szilvit én szoktam "megvédeni" a kutyáktól, most meg berezelek? Összeszedtem magam, és viszonylag higgadtan, lépésben, nem futva elmentem mellettük, és csak a következő kanyarban kezdtem újra futni.
A kék kereszt ösvény a Csörget-völgy felé vezet, majd később a völgyben felfelé, kopár, füves, árvalányhajas és ritkásan bokros domboldalak, kavicsos kőfolyások, fehér mészkősziklák között. A völgyről én is csak előző nap, a térképet böngészve és utánaolvasva hallottam először, a magammal vitt Északi-Bakony térképen a felső része már rajta van. Terepen egyértelműen fel lehet ismerni a völgybejáratot, szűkülnek az ösvény melletti domboldalak, és amikor a sziklák között kezdődik az erdő, na az az.
 |
| Völgybejárat felé |
Benn az erdőben rögtön kevésbé érezni a szelet, és a látvány is sokkal jobban lefoglal. A fotók nem is igazán adják vissza, egészen vadregényes, kanyargós ösvény sziklákkal, sűrű erdőben. Ezek a hegyek messziről kifejezetten kopárnak látszanak, maximum néhány erdősávot látni rajtuk, az ember nem is gondolná, hogy ezek mekkorák - és a kopárnak látszó dombokon én végig erdőben futottam. Az út jellege és a fenyőkkel tarkított erdő a Gete-oldalra emlékeztet, csak szerencsére nem olyan meredek. Szűk, kanyargós ösvény után kiszélesedik a völgy, vízmosások alján és partján vezet az út, a jelzés nem sűrű, de megtalálható, és fennhagytak valamilyen korábbi teljesítménytúra-szalagozást is, amiért haragudni szoktam, hiszen szennyezi az erdőt, viszont a tájékozódáshoz nekem most jól jön.
 |
| Fotón nem annyira látszik a vadregény, de ott volt :) |
Vágyom egy kicsit világosabb, tisztább helyre, ahol megállnék egy kicsit tájékozódni. Nemsokára egy hatalmas bükkfa tövében padokat látok és tájékoztató táblát, ami meglepetésemre közli, hogy a Burok-völgyben vagyok.
A Burok-völgy egy olyan hely, amit azóta szeretnék látni, hogy először tanulmányoztam komolyabban Bakony-térképet, illetve hogy néhány éve megkaptam a Másfélmillió lépés sorozatot dvd-n. A kék túra nem érinti, illetve a peremén halad, de a filmben Isztimér felől letérnek ide is forgatni. Igazából nem is látványos a film, most már tudom, hogy azért, mert egyszerűen képtelenség kamerával visszaadni, ezt látni kell. Mégis, amit ott elmondtak róla, az alapján tudtam, hogy én meg akarom nézni. Azt viszont nem tudtam, hogy most ide fogok kerülni, meg is ijedek kicsit, hogy eltévedtem. De nem, a piros kereszt jelzésen vagyok, épp csak a térképemre nincs ráírva, hogy ez is a Burok-völgy, a főág ugyanis Bakonykútitól a piros sáv jelzésen húzódik.
Némileg nagyképűen konstatálom a tájékoztató táblán, hogy nehezen járható terep. Ugyan már, ki mit nevez nehéznek, a félcipős kirándulónak biztos nehéz, de majd én, ide nekem az oroszlánt is. Aztán gyorsan elszégyellem magam, a természet ismét alázatra tanít. Ez tényleg nehezen járható terep, természet alkotta akadálypálya. Valódi őserdő, ahol a fák állva halnak meg, és korhadó törzsükből új élet keletkezik. Lenyűgöz a látvány és magával ragad az élmény, bár ott és akkor, a futás helyetti mászás közben nincs időm az érzéseimen morfondírozni, később kap el a flow: uramisten, én jártam a Burok-völgyben!
Hogy is néz ki? Kidőlt fák, kisebbek, nagyobbak, egymás alatt és felett. Magas, vizes aljnövényzetben bujkáló ösvény, ami inkább csapás, hol látszik, hol nem, hol több ágra bomlik - válaszd azt, amelyiket érzésed szerint sikeresebben tudod megmászni. Sziklák, szűk völgyoldalak, a magasban sziklaalakzatok és barlangok. Állítólag él itt vadmacska is, parlagi sas és sokféle denevér. Én bogarakkal, csigákkal, meztelencsigákkal és sok lepkével és madárral találkozom. Csíp a csalán, nem is érdekel, nem tudom kikerülni, cserébe a következő lépésnél a vizes növények rögtön hűsítik is a lábamat. Csak próbálom érzékeltetni a helyet:
 |
| Ez még a jól járható kategória a völgy elején |
Fotóztam egy olyat az érzékeltetés kedvéért, hogy ha megállok egy ponton, ez van előttem:
És ez közvetlenül mögöttem:
Aztán ilyeneket láttam még:
 |
| Partoldal |
Itt már van fakitermelés, bejönnek a traktorok, sáros traktornyomban haladok, cuppogok, aztán bokáig süllyedek. Na, sokkal sárosabb már nem lehetnék. Itt megáll a víz, egy pocsolyában ebihalak tucatjait fényképezem:
Aztán lassan járhatóbbá válik az út, szárad rajtam a sár. Ez már a Bükkös-árok, egy szélesebb, bükkerdős völgy, itt csak egy rövid szakaszt futok, de már lassan tíz kilométer felé járok, a tervezett félútnál. Még rátérek a kék háromszög jelzésre, ami aztán Isztimér-Hétházpuszta felett kivisz arra a kék kereszttel jelzett kerékpáros aszfaltútra, aminek a másik végén már futottam. Nyolcas alakú kör lesz a teljes futásom, ha leérek oda, ahol a rendőrökkel találkoztam, zárom a nyolcas felső körét.
Itt, a könnyű terepen jó tempót futok, most figyelek is az átlagra, amit a völgyben teljesen figyelmen kívül hagytam. Még megállok egy percre sms-t írni Péternek, hogy hol vagyok, nagyjából mennyi van hátra, és hogy hozzon majd váltás ruhát-cipőt, mert fülig sáros vagyok. Térerő nincs, sebaj, majd elmegy az üzenet később.
Ez a Hétházpuszta nagyon aranyos kis település! Abból, hogy a neve puszta, azt hittem, mezőgazdasági telep lesz, de ez inkább erdei nyaralótelepülés, talán épp hét házzal, de biztosan nem sokkal többel. Tornácos házikók, szépen nyírt kertek, semmi térerő, igazi nyugalom szigete. Később a kerékpárúton elfutok Királyszállás mellett, elöl-hátul sorompóval lezárt terület, talán erdei iskola? Üveges pavilont látok és két-három épületet. Most rákerestem, nem erdei iskola, szálláshely. Jó kiindulási pont távolabb lakóknak a környék bejárásához!
Innentől már nem tart sokáig elérni a tési utat, ugyanaz a rendőr posztol, mint korábban, kedvesen megkérdezi, sikerült-e, merre jártam, nagyjából elmondom neki, meg hogy most akkor irány Várpalota, lesz húsz kilométer körül összesen. Némi elismerést vélek felfedezni a szemében :) A már ismert úton betérek az erdőbe, de nem haladok sokat a kék kereszten, hanem letérek róla a piros keresztre, és enyhén emelkedve futok rajta addig, amíg bele nem érek egy újabb piros sáv jelzésbe. (Ez a Közép-Dunántúli Piros turistaút, Várpalotáról Eplényig el lehet rajta menni érintve a környék legmagasabb csúcsát, az Öreg Futónét, és ez csak egy szakasz, bejárásra érdemes az egész útvonal. 296 km hosszú pecsételős túra.)
Amikor a tési útról betértem az erdőbe, akkor jártam 14 km körül, a pirosat pedig nagyjából tizenhét és félnél értem el, rögtön a Várvölgy-tanösvény kilencedik táblájánál. Szerencsére a végén már lejtőn futottam. Itt kerülök egy kicsit, ugyanis ha már erre járok, ki nem hagynám Bátorkő várát, ehhez viszont visszafelé (és megint felfelé) kell haladnom. Olyan sziklák között járok megint, hogy csak kapkodom a fejem, mindegyiknél azt nézem, hogy ez már a vár, vagy a vár alapjául szolgáló szikla? Egy kis barlang, a Gazsi-lik mellett is elhaladok.
 |
| Ez még az egyik első, kisebb szikla |
 |
| Gazsi-lik |
Hamarosan tényleg a vár alá érek, fenn olyan vijjogás kezdődik, hogy nyilvánvaló: itt lakik valaki, és ideális is a környezet, a mély erdőben megbúvó elhagyatott várrom például a sólyomfélék számára. Eszembe jut a pisznicei kőfejtő, ami már szigorúan védett, csak engedéllyel látogatható az ott fészkelő kerecsensólymok miatt, lehet, hogy itt is érdemes lenne valami ilyesmi. Mivel egyelőre nincs, felmászom, rövid és meredek kaptató, és ott a várrom, amiről, ahogy gondoltam, fel is reppen egy ragadozómadár.
 |
| Bátorkő vára |
Aztán innen már tényleg kifelé az út, és lassan épp elég is lesz belőle. Tippem szerint - mivel a térképnek megint nagyon a szélén vagyok, az út vége nem lesz rajta - négy-öt kilométer ide Várpalota, lefelé a tanösvénytáblákat számolom, a vár alatt van a tizedik. Egy-egy percre megállok mindnél, érdemes elolvasni, ha erre jár az ember, plusz lehet cipőt kötni vagy inni egy kortyot közben.
Azon gondolkodom útközben, vajon hol ér véget a tanösvény, leér-e a város széléig, vagy mennyit kell még futnom? Az utolsó táblánál még egyáltalán nem tisztul az erdő, de aztán hamarosan sorompót látok meg az ösvény végén, és ugyanolyan hirtelen érek ki az erdőből, mint ahogy délelőtt beértem egy úttal arrébb. Még nem a város szélére, csak a köves, füves, bokros erdőszéli terepre, de ahogy futok előre, rálátok Várpalota emeletes házaira, később a templomtoronyra is. Reménykedem, hogy ezen az úton nem lesznek kutyák, és hogy a városon belül is szépen ki van jelölve. Így váljon valóra minden álmom - gond nélkül elérem a város szélét, aztán a belvárost, és nemsokára előttem a vár.
23.5 kilométert futottam terepen, 573 méter szintemelkedéssel, és végig jól éreztem magam (az eleje parát leszámítva). Büszke vagyok magamra, hogy ezek szerint ilyen távon már rutinom van. Csak vizet ittam közben, bár volt nálam szőlőcukor és müzliszelet is, de egyik sem kellett, jól voltam. És a fő tanulság: amikor legkevésbé van kedved, legjobban parázol, leginkább alkalmatlannak érzed, akkor menj el! Mert akkor lesz a legjobb.
23.47 km 573 m szint 3:26:35 tempó: 8:48 perc/km
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése