Szülinapi kilométereim

Minden eddigi futóévemben akartam valami emlékezeteset futni a szülinapomra. Az, hogy lefussam az éveim számát, először irreális volt, akkor futottam fel a Bence-hegyre kétszer. Tavaly abszolút nem jött össze semmi, le akartam futni a 35-öt, de epegörcsöm volt, úgyhogy 5-öt bírtam aznap reggel és azzal vigasztaltam magam, hogy így legalább pont heti 35 lett.

Idén se éreztem úgy, hogy 36-ot képes leszek futni egyhuzamban, viszont túrázásból menne annyi! Ki is találtam jó előre, hogy azt kérem a szülinapomra, hogy menjünk el egész napra és túrázzunk 36 kilométert. Aztán mindenféle közbejött: betegség, a leendő műtétem, meg hogy nem lesz elég szabad hétvégénk előtte, és még nagyon szeretném megcsinálni a Dobogókő-Visegrád kéktúra-szakaszt is. Végül kitaláltuk, hogy kössük össze a kettőt: én lefutom ezt, utána pedig hozzátesszük túrában a maradék kilométereket.

Múlt hétvégén kicsit megcsúszva indultunk neki, a tervezett távhoz képest jó későn, fél 12 tájt sikerült elindulnom Dobogókőről. 

Még felhős kilátás Dobogókőről

Az útvonal egyszerű, le kell futni Dobogókőről a Dunáig. Azért ebben a "lefutásban" van jó hatszáz méter szintemelkedés :) az első néhány kilométer kellemes, enyhén lejtős, a kilátótól el kell futni a Nimród hotel mögött, majd a sípályánál jobbra befordulni az erdőbe. Valamivel lejjebb pont arra gondolok, hogy azért figyelni kell a lábam elé, elég köves a talaj, nem lehet úgy futni, ahogy a vonalvezetés amúgy engedné. És a gondolat utáni következő pillanatban elesek, az a lassított felvételszerű esés, amikor már tudod, hogy megakadályozni nem tudod, de még van időd közben tompítani. A bal vádlimat eléggé lehorzsolom, meg a könyökömet, felugrok, megyek tovább, bosszankodom, de legalább kipipálom magamban, kötelező gikszer megvolt.

Meglepően sok itt a tisztás, irtásfolt, két pecsételőpont is réten van, az első a sikárosi erdészház 6 km-nél, de már négynél akkora réten vágok át, hogy azt hiszem, ez már az. Picit túlmegyek, mert a jelzés élesen visszafordul egy villás elágazásban, és nem veszem észre, de hamar feltűnik, hogy a piroson vagyok, nem a kéken. Megyek tovább a jó úton, itt emelkedő következik, és mintha ugyanannak a rétnek egy fás sávval elválasztott másik felén vezetne ez az elágazás. Szép, a látvány miatt kár, hogy borús, de a hőfok miatt nem bánom.

Utána betérek az erdőbe, és még egy bő kilométer az erdészház, és az egy másik rét. A pecsét a házhoz vezető bekötőút mellett egy fán, szép új pecsétpárnám van, gyönyörű nyomatot készítek vele. Egy sms Péternek, és átvágok az úton. Pici erdei ösvény következik, az erdész tyúkjai kiszöktek és itt kapirgálnak. Sok patakmeder mellett jöttem el eddig is, víz nem volt egyikben sem, most egy apró erecske csordogál egynek az alján. Az erdészház után közvetlen elmegyek a Lenkó emlékmű mellett, és betérek a Bükkös patak völgyébe, nagyon szép.

Az első komolyabb vízmennyiség

Kanyargok a fák alatt, többször átkelek a patakon, azért a víz csak nagyobb mélyedésekben ekkora benne, látszik, hogy csak az elmúlt napok esőzéséből származik, egy-két hete még száraz lehetett, jókor jöttem. Találkozom túrázókkal is, családokkal, kutyásokkal. Csak bő három kilométer Pilisszentlászló, de ez most lassú, nehéz három kilométer, emelkedik az út, bár nagyon szép, de nem könnyű. Belegyakoglok, iszom, a tempóm tök jó, 8 körüli, eleinte 7 körül is volt, de bruttót mérek, csak a pecsételéseknél állítom meg, így nyilván lassulást mér, de még így is szuper, szeretnék a teljes táv alatt 9-en belül maradni. Műútra érek, rövid ideig rajta haladok, majd balra le és újra emelkedő, szembefut egy lány, megkérdezem, milyen messze van még Pilisszentlászló? Nagyon közel, mondja, talán kétszáz méter, és tényleg, már meg is látom a Kisrigó vendéglő tetejét. Emblematikus hely, terepfutó- és túrafrissitőpont, kiindulópont, sokat hallottam már róla, de még sose voltam itt, hát lefotózom,

A kerítése mellett elhaladva leérek a pilisszentlászlói műútra, kicsit bizonytalankodom, mert a jelzést nem látom, de tudom, hogy be kell mennem a faluba pecsétért, úgyhogy elindulok az egyik irányba, és ez a jó. Aztán újra bizonytalankodom, mert a Gesztenyés söröző bezárt, és ott lenne a pecsét. Ilyenkor ki szokták tenni elé egy fára, kerítésoszlopra, de nincs. A közelben épp a Waldorf iskolát szépítgetik néhányan, őket kérdezem meg, nem tudják, de az a tippjük, hogy nézzem meg a pár házzal arrébb lévő másik kocsmában - és bejött a tipp, tényleg ott is van!

Pecsételek, éhes még nem vagyok, de azt érzem, hogy energia kéne. Van nálam egy gél, azt hiszem, életemben egyszer ettem eddig, de kaptunk versenyen sokat és csak állnak a hűtőben, most elhoztam magammal egyet. Olvasom, koffein is van benne, ez kell nekem, Betolom, iszom rá sokat, kulacsokat újratöltöm és indulás tovább, ki a faluból.

Pilisszentlászló kis temploma, távvezeték nélkül lehetetlen fotózni

Újra emelkedik, a műúton nagyon lejöttem a völgybe, és most nem esik jól, nem tudok futni, a tempó jócskán visszaesik. Igyekszem pedig sietni, számolgatom, hogy mennyi van még vissza, mikorra várható az érkezésem, és utána még egy túra is előttem van, szóval oké, hogy most nehéz, de amennyire lehet, nyomjuk neki. Bevetem a jelzéstől jelzésig futást-gyaloglást, meg a lépésszámlálást is: először húszat lépek, megállok öt lassú levegővételre, aztán huszonötöt, és így növelem a pihenés nélkül megtett távot, míg végül felérek az emelkedő tetejére. Csak 3 km a Pap-rét, ott majd pihenek, ha kell. Talán a zselé is dolgozni kezd, erőre kapok, meg aztán ez itt az egyik legszebb szakasz, és még a Nap is kezd kisütni.

Őszülő erdő

Végül egy műútra érek megint, fakitermelés hosszan, hosszan, jobbra tisztás, először azt hiszem, hogy ez a műút majd egyenesen beér a Pap-rétre, de nem, jobbra fel kell letérni róla, ahol szembejön egy ránézésre nyolcvanéves bácsi, az a fajta, akin látszik, hogy egész életében ezt csinálta. Atlétatrikó, túrabakancs, kis hátizsák és járja az erdőt. Ilyen akarok lenni, csak néniben.

Szembefut még egy terepfutó (számolom őket, ő a második ma, nyilván jóval frekventáltabb ez a környék, mint mifelénk) aztán újra mellém kanyarodik a műút, és hopp, ott az erdészház kerítése. Be kell nyúlni a hosszú láncon lógó pecsétért, de megvan. A Pap-réten egy ló legelészik és biciklisek pihennek, idilli.

Átvágok a réten, a túloldalon be az erdőbe, és most jön a túra másik legszebb szakasza. A tájékozódási képességem nem az igazi, az egész túra egy nagy fordított C alak, egy hosszú balra kanyarodás, így nehéz érzékelni, hogy épp melyik pontján vagyok az ívnek, de valahogy úgy érzem, lassan majd meg kell pillantanom a Dunát. Előttem egy nehezebben járható, szűk peremösvény kanyarog, és hamarosan jobbra a fák között kinézve velem pontosan szemben a Naszály. 

Itt láttam meg

Ez maga az ösvény

Innen már tisztább a rálátás

Ez a látvány különböző szögekből még egy ideig elkísér, aztán eltakarják a fák. Most egy terepfutó lény bukkan fel előttem az egyik kanyarban, köszönünk egymásnak, aztán ahogy továbblépek, megint elnyúlok teljes hosszamban, most a másik oldalamra. Szuper, azért kétszer még egy túrán se estem el, ezt abba kéne hagyni. Sietni próbálok, azért van ez. Szerencsére semmi bajom, csak a lábujjammal rúgtam kőbe, de nem estem rá semmire. (Ettől félek, hogy egyszer a fejemet ütöm kőbe vagy a fogamat verem ki). Gyönyörű az erdő és nagyjából szintezik, úgyhogy az esés utáni adrenalinlöketet leküzdve igyekszem tovább, és most megint egész jó tempót futok, faragok lefelé az időből, már jócskán túl a féltávon. Ez a leghosszabb szakasz, 8 km a Nagy-Villám, és nyilván emelkednie is kell majd, hogy feljussak a hegyre. Ahogy csökken a távolság, de nem durvul az emelkedés, egyre jobban tartok attól, hogy micsoda kaptató lesz majd előttem a végén. 

Olvastam egy beszámolóban és néztem a térképen is, hogy lesz majd egy kék háromszöggel jelzett letérés, ahová érdemes kimenni, mert gyönyörű kilátás nyílik onnan. Magamban azt gondolom, dehogy térek én most le bárhova, nem kell se a plusz kilométer, se a plusz szint, és ugye a háromszög jelzések általában emelkedni szoktak. Most egy fennsíkon haladok át, ritkásabb az erdő, magas az aljnövényzet, gyönyörű, és teljesen indokolatlanul harmadszor is elesem benne, most rá az első horzsolásra. Nemár... Csuda vigye el, ezt már nem tudom se kőbe rúgással, se nem odafigyeléssel magyarázni. Remélem, ezt a három esést most már beosztom a következő húsz terepfutásomra.

Na így érek oda a kék háromszög elágazásához, mellettem már ki lehet kukucskálni a Dunára, határozottan azt gondolom, hogy én ugyan nem térek le sehova... de annyira rövid a jelzés, hogy látom, hogy hova vezet, és lejt! Jó irányból érkeztem :) Tehát mégiscsak megnézem, sziklakiszögellés, rajta Wass Albert emléktábla, és a kilátás.

Egészen fantasztikus, nem? Ezzel feltöltődve indulok tovább, a háromszög másik ágán vissza a kékre, minimális a letérés. Most lejt az ösvény, megfogadom, hogy nem esek el többet, csakazértse, de szaporázom a lépteimet. Az emelkedőkön 10 fölé került az átlagom, számolom a másodperceket, irány vissza 9 alá, és még előttem van a Nagy-Villám emelkedője. Már 19 kilométernél járok, körülbelül 21-nél kell lennie a Nagy-Villám étteremnek, szóval nincs messze. Jó tempót megyek, utólag visszanézve a 21. a második leggyorsabb kilométerem. Itt kezdődik végül a hegyre vezető emelkedő, egyáltalán nem meredek, felesleges volt tartanom tőle. Kényelmes sétaösvényre érek, kaviccsal felszórva, mellettem széles tisztás, pihenő kirándulók, távolabb hatalmas parkoló. Nem tudom, mihez tartozhat, aztán meglátom a nyári bobpályát.

A fotón látszik a Zsitvay-kilátó is, azt most kihagyom, az éttermet keresem és benne a pecsétet, meg is találom, és sietek tovább. Az étterem lépcsőjéről visszafordulva pillantom meg a Fellegvárat:

Megkeresem újra a kék jelzést, itt már zsúfolt, kerülgetem az embereket, lefelé igyekszem, aztán a vár alatt lépcső fogad, hű, ez most nem hiányzott. Előttem a parkoló, felettem a kaputorony:

Megkerülöm, tovább lefelé, nagyon nehéz a terep, erre nem számítottam, igazából itt már azt hittem, gyakorlatilag városon belül, közúton kell lefutnom, persze nem bánom, hogy nem, csak lassabb. Egy meredekebb, alacsony vízmosásos, köves mélyedésben haladok, ugrándozom egyik széléről a másikra, olyan szűk néhol, Hirtelen egy, a sziklafalnak támaszkodó kápolna ugrik elém,

innentől a kálvária stációi mellett futok felváltva ösvényen és lépcsőkön, a háromból már két kilométert magam mögött hagyva. Alattam Visegrád,

most már tényleg itt a közút, Péternek írtam az étteremtől, nagyon várom, hogy hol pillantom meg. A városban meleg van, nehezek már ezek az utolsó méterek, mindenki sörözik, fagyizik vasárnap délután, én meg itt futok közöttük izzadtan, büdösen, de nehogy már most álljak meg. Átkelek a 11-es főúton, a komp pénztáránál van a pecsét, de egyelőre nem érdekel, a Dunát akarom. Leérek, a hideg vízbe dugom a kezem, itt a cél.

Szakaszhatár

Célszelfi

Háttal a Dunának

Megállítom az órát, a futás része majdnem pont 25 kilométer lett (24.92), a tempó, ami a Nagy-Villámon már 9:03 körül volt, és azt reméltem, onnan lefelé behozom 9 alá, felkúszott 9:13-ra, sebaj. Visszamegyek a pecsétért, nagyon örülök ennek a szakaszhatárnak, itt a kéktúra dunántúli szakaszának a vége, és bár persze én még nem végeztem az egész Dunántúllal, mivel nem Írottkőről indultam, azért mégiscsak teljes már a vértesi, gerecsei, budai-hegységi és pilis-visegrádi-hegységi pecsétgyűjteményem. Innentől lehet választani, hogy irány a Börzsöny, vagy a másik végén, Bakonybéltől fejezzem be a bakonyi szakaszt. Egynapos kirándulások keretében ebben az irányban még a Börzsöny, a Naszály, legfeljebb a Cserhát az, amit be lehet vállalni, a többihez egész hétvégék kellenek, a nyugati rész közelebb esik hozzánk.

Na de ez még a jövő zenéje, most nyújtogatok, lazítok, de leülni, rendesen pihenni nem akarok, hiszen folyt. köv., még jön a túra. Megtalálom Pétert, a kezembe nyom egy kólát, amit gyakorlatilag egyben lehúzok, picit mesélek, meg nézzük a térképet, nem volt pontos tervünk, hogy merre menjünk, és az a baj, hogy késő van, nekem meg egy 11 km-es túra kéne a tervezett 36-hoz. Végül úgy döntünk, hogy átmegyünk Dömösre, és felmászunk a Prédikálószékre, mert az nekem egy ideje álomcél, ugyan így lehet, hogy nem lesz meg a 36, viszont tartunk tőle, hogy ránk esteledik.

Dömösön fagyival a kézben indulunk neki, amíg el nem fogy, nem is mérem a túrát, csak utána kapcsolom be az órát. A Szentfa kápolnától a piros háromszög jelzésen indulunk felfelé, hát mit mondjak, mindig tudtam, hogy a Vertical 500 teljesítői nem normálisak, de azért most jobban el tudom helyezni őket a nemnormális-skálán, valahol a csúcsa felé.
Ez tényleg meredek, nagyon. Fától fáig mászunk és pihegünk. Nem is értem, az előző 25 km-rel a lábamban hogy bírom, de egész jó formában érzem még magam, különben feladnám. Van, ahol konkrétan függőlegesen kell mászni a gyökereken. Aztán lassan felérünk az első Vadállókövekhez, és a látvány mindent felülír.

Mászás eleje, így fotón nem is olyan látványos. 

Szemben Dobogókő fennsíkja, reggel még onnan néztünk ide

Az utolsó kövek mellett a jelzés a belső oldalon, lemosott hegyoldalban halad, igazából ösvény sincs, fától fáig óvakodunk, amíg némi mászást követően kiérünk egy szélesebb erdészeti útra. Lihegve kérdezem a hegyről lefelé tartókat, hogy milyen messze a csúcs, húsz méterre tippelik, nyilván legalább kétszázra gondoltak, csak rossz a szemmérték :) Már nagyon várom a kilátást a Dunára, ez itt az előzetes:

és aztán fenn vagyunk a csúcson, kilépünk a pihenőpadok között a hegy szélére, és ezt látjuk:

Le vagyok nyűgözve :) Amikor kigyönyörködtük, kifotóztuk magunkat, kupaktanácsot tartunk. Már hat óra van, és több szakaszt veszélyesnek éreznénk sötétedésben. Kiválasztunk egy kerülőútvonalat a Szőke-forrás völgyén keresztül, és nekiindulunk. Beszélgetve, kényelmesen, végig lejtve haladunk lefelé, egyre sötétedik, reméljük, kiérünk még rendben az erdőből. A talpam kezd fájni, vizes lett, amikor a Duna hulláma átcsapott rajta, és azóta is vizes zokniban túráztam. Nem okos, de ez van.  Az erdő gyönyörű az esti fényekben, a térkép szerint még csak tervezett Z+ jelzésen haladunk a piros elágazásig, a pirosnak ezen a szakaszán pedig már jártam életem első igazi terepfutásán, majdnem két éve.

A piros patakvölgyében már egész sötét van, csak azért nem félek, mert velem van Péter, mindig csak a következő jelzést látom a fákon, de a patakcsobogás megnyugtat: jó helyen járunk. Leérünk a patakhoz, tudom, hogy közel kell lennie a zöld jelzés elágazásának, aztán meg a sárgának, és az már gyakorlatilag a falu széle. Végül meg is van a műút, a zöld, a sárga, és már nem is térünk be az erdőbe az együtt haladó három jelzésen, hanem szépen a műúton, a félhold fényében beballagunk Dömösre.

A 11 kilométernél rövidebb túra így összességében majdnem 14 lett, de biztonságosabb, mint a Vadállóköveken lefelé. A tervezett 36 kilométeremből 38,57 lett, öregítettem magam két és fél évvel :) Este fél 11-re értünk haza, az izomlázam pedig körülbelül tegnapra múlt el. Kemény volt, de megcsináltuk! Lehet tervezni a jövő évi szülinapi futást.

Dobogókő-Visegrád      24.92 km     722 m szint     3:49:51     Tempó: 9:13

Dömös-Vadállókövek-Prédikálószék-Szőke-forrás-völgy-Dömös 13.65 km     578 m szint     3:54:48

Kékes Csúcsfutás 2015

Most olvastam a BSI kisfilm beharangozó cikkének a címét: "Egyszer kipróbálja az ember, és utána muszáj újra jönni" - egy futótól hangzik el a filmben. És ez így van. Hogy miért, nem tudom - megpróbálni jobb eredményt elérni? Megpróbálni kevésbé meghalni a hegyen? A teljesítés öröméért? De tényleg muszáj. Különleges futás ez, különleges esemény.

Idén csak 32 fok volt a csúcson, nem 34, mint tavaly, de szárazabb, talán melegebb, nem biztattak villámok félúton. Sokkal kevésbé izgultam, és ez nagyon jó volt! Öröm másodszor ott lenni, de még messze nem vagyok rutinosnak mondható. Öröm volt ismerősökkel találkozni is: már előző este Judittal Mátrafüreden, aztán reggel újra, Zsófival és Mátéval, rájuk már nagyon vártam. Mező Jani bácsival, akit pont egy éve pont itt láttam utoljára. A BSI hangjával, Péter Attilával, aki immár személyes ismerős. Ádival, aki 18-ból 18-adszor teljesítette a csúcsfutást. Szilvivel, aki látássérült futókat kísér versenyeken a Suhanj! színeiben. Büszke vagyok rájuk.

Zsófival

Már reggel kilenckor megérkeztünk Mátrafüredre, még csendes volt a rajt környéke. A panzióban, Galyatetőn reggeliztem, aztán rajtszámátvétel után főleg üldögéltünk a fűben, masszíroztam a lábamat, ittam. Péter felment az utolsó előtti busszal a csúcsra, hogy majd a célban várjon, én akkor kezdtem melegíteni, vettem még zsemlét és kefirt, de csak a zsemlét sikerült megennem, mert Jani bácsival beszélgettem, és közben mégse mártogathatom a kefirbe a zsemlét :) Nemsokára befutottak Zsófiék családostul, jaj nagyon jó volt látni őket :) Vettem egy Sponser hosszú felszívódású szeletet is, a dél körüli rajtokkal mindig bajban vagyok, hogyan kell készülni, amikor az ember ebéd helyett fut? És még egy banánt is kaptam Zsófiéktól, aztán lassan beálltunk a rajtba.

Mivel már kétezer ember indulhat, kéthullámos a rajt, én a másodikból akartam indulni, nem terveztem 1:25 körüli időt, csak a tavalyinál (1:38:02) akartam egy picit jobb lenni. Az edzéseket jól megcsináltam, éreztem a fejlődést, de nem igazán éreztem a jó formát, az energiát, amit az is okozhatott, hogy a verseny előtt két héttel rondított bele egy többnapos epegörcs. Akkor elvesztettem a hitemet, még relaxációban is próbáltam visszaszerezni, az sokat segített. Egyre jobban vártam a versenyt, örültem neki, álltam elébe. Naszóval a második hullámba akartam állni, jobban szeretem, ha én előzgethetek, mint ha engem előznek sokan, lelkileg jobb az. De Zsófi rábeszélt, hogy álljunk inkább az első végére, végülis mindegy volt, elég is volt a tömegben hátrafelé araszolásból, megálltunk. Judittal is együtt indultunk, aztán később hárman háromfelé szóródtunk szét.

Elrajtoltunk, a telefonom elindult, a pulzusmérőm semmiképp sem akart, ezzel tökölődtem egy ideig menet közben. Bevillant, ahogy tavaly már az első kilométeren megfordult a fejemben, hogy jesszusom, ki az a marha, aki itt felfut...?? Jó volt idén már tudni, hogy kibírható.

Nagyon meleg volt, a tavalyi tapasztalatokból okulva az első frissítőig vittem magammal vizet, ittam és locsoltam a fejemre is. Mindkét karomon volt hűsítő nedves pánt, az egyik alatt szivacs. Az első frissítőpontnál otthagytam a palackomat, és innentől a további frissítőpontokra bíztam magam, elég is volt a kínálat. Itt az első frissítőnél döntöttem úgy, hogy mivel most úgyis gyalogolok a pohárral, megpróbálok lelket verni az órámba, és sikerült is. Innentől tudtam a pulzust figyelni, amit nagyon szeretek, mert olyan befelé fordulós, magamra figyelős dolog, jobb, mint a tempó szerint futni. Utóbbit bemondja a telefonom, de ha pulzust mérek, akkor ezt csak úgy mellékes információként eltárolom, meg számolgatok vele. Itt még nem is annyira figyeltem rá.

A 6-7. kilométer a legkönnyebb, úgyszólván alig emelkedik, és itt van a csúcsfutás egyetlen, néhány méteres enyhe lejtője. Nem sokkal a nyolcadik kilométer előtt ért utol Kocsis Árpád, BSI nagyfőnök, hátulról olvasva a pólómat azzal biztatott, hogy az utolsó néhány méter terepfutás! Aztán a szurkolókat lelkesítette és dicsérte Mátraháza felé közeledve, akik persze ettől nagyobb lelkesedésre kapcsoltak, mázli, hogy vele együtt futhattam ezt a szakaszt.

A mátraházi frissítőnél elmentem pisilni is, tudtam, hogy ez egy-két perc veszteség, de nagyon vártam már az alkalmat. Hiába mentem el a rajt előtt is, valahogy reflexszerűen újra jelentkezik az inger induláskor, gyakran vagyok így, aztán vagy elmúlik, vagy nem. Megkönnyebbülten indultam tovább, frissítés, sőt párakapu! aztán komolyodik az emelkedő. Tavaly a meredekség dacára nekem itt lett jobb, ahogy beérünk az árnyékba. Idén is ezt érzem, és a tempóm még mindig jó. Most már, féltávon túl, lehet számolgatni: körülbelül tíz perccel jobb vagyok a tavalyi időmnél! Persze tudom, hogy az utolsó néhány kilométer lassabb, levesz az átlagból, de ez akkor is nagyon jó.

Kilenc kilométer után, tíznél belegyalogolva még azt számolgattam, hogy tizenkilenc percem van a hátralévő másfél-két kilométerre. Meglesz a javítás. Itt találkoztam Szilviékkel is, ő is mondta, hogy milyen jól megyek. Aztán tovább akartam futni, és úgy éreztem, kiugrik a szívem a mellkasomból, és hányingerem is van, Valami nem jó. Inkább gyalogoltam mégis, nem ment. Nem tudom, mi történt, olyan érzés utólag, mintha valami elfogyott volna. Próbálok újra futni, kocogok is valamennyit, de megint hányinger, szívdobogás. Az utolsó frissítőnél már nem is kértem semmit, úgy éreztem, nem vagyok szomjas se, meg tele a gyomrom folyadékkal, viszont nagyon szerettem volna, ha van vödör a szivacsot, sapkát belemártani, de épp üres volt. Már csak 600 méter, most már meg kell legyen, féllábon is. Itt már megfordult a fejemben, hogy kicsúszom az időből.

Szanatóriumbejárat, parkoló. Innentől már befutok, ha addig élek is. 

Sípálya. Nem megy, az Istennek se. Én itt feladom, ciki, nem ciki, gyalogolva fogok célba érni. Mellettem a 190-es rajtszámú futótárs, azóta is áldom a nevét, odaszól: gyerünk, ne add fel, itt már nem adhatod fel, gyere, fussál! -Húzzál! - kérem, mármint szavakkal, és ő még egy-két hajrát mond, és tényleg belehúzok, és futok, de jó, mégse gyalogoltam be. Emelem a fejemet, keresem Pétert, ott van a kordonon túl, kiabál és fotóz, ettől is erőre kapok, olyan jó látni! Hol van már a cél...?? Két kapu van, az első csak a szponzori, a második a cél, odáig kell bírni... és bírom, és aztán kipukkadok. Nem vagyok szép a célfotókon, de hogy mindent elmondanak, az biztos.

Sípálya, fehérben a 190-es

Attila kiabál a mikrofonba, Timikéééém...! Magasba emelem a kezem, megvan... de erről már nem készült fotó. Érem a nyakba. befutócsomag, a legjobb benne az alma. Telefon leállít, idő: 1:40. Hát, nem sikerült... De legalább megvan. Talán a nettó idő...

Nyújtogatok, harapom az almát, beállok a sorba a csúcskőfotóért. Térdemre támaszkodva levegőért kapkodok. Megtalál Péter, a nyakába borulok, bár csurom víz vagyok, meg izzadt és büdös. Körülöttem nagy érzések és emberi történetek: telefonhívások "anya, megcsináltam!", gratulációk és tapsok. Érkezik Forrest, aki most dupla kocsit tolt fel két beteg gyerekkel, meg a Suhanjosok, a nyolcvanévesek és a hetvenéves magnós bácsi, aki tizenötödször futott fel. Araszolunk előre a sorban, elkészül a fotó, és közben megérkezik az sms is: 1:38:39 a nettó idő. 37 másodpercet rontottam a tavalyihoz képest. De a másodpercek nem számítanak, Mégis megvan. 1:38 az 1:38, mint tavaly :) Magyarázhatom azt a 37 másodpercet az epegörccsel, vagy hogy kiálltam vécére, de nem teljesen mindegy? Megismételtem a tavalyi csúcsfutásomat, felértem a hegyre!

Aztán jöhet a jól megérdemelt tejeskávé a kilátóban, átöltözés és pihenésképpen 13 km túra a szállásunkra, Galyatetőre :) És jövőre újra itt, mert ha egyszer kipróbáltad, utána muszáj...

Kékes Csúcsfutás     11.6 km     671 m szint     1:38:37

Újra a Kéken!

Most visszanéztem: majdnem pont egy éve annak, hogy Csobánkánál elhagytam a kék jelzést. Uramisten, mennyire hiányzott! Azóta nemegyszer írtam már ezeken a hasábokon, hogy szívesebben futottam szervezett futásokon, teljesítménytúrákon, terepversenyeken, mert élt bennem a tavalyi rosszullét miatti para. Érdekes, pedig visszaolvasva az utolsó kéktúrás blogbejegyzést, ott tök jól éreztem magam, csak aztán maga alá gyűrt mégis... Több futásra mondtam már azt is azóta, hogy az a nagy visszatérés, újra terepen: amikor novemberben először mentem újra egyedül terepre, vagy amikor a Budai Trail egy szakaszán egyedül maradva nem féltem. Mégis, az, hogy a kék ösvényt sikerült most folytatnom, számomra egy mérföldkő. Sajnos egyre nehezebb is folytatni, mert a hozzánk közelebbi szakaszok majdnem teljesen megvannak, a távolabbiakra nehezebb eljutni. De szerencsére nincs időhöz kötve a teljesítés. Egyszer majd bejárom egyben is...

A hétvége optimális időkihasználásához az kellett, hogy szombaton déltájban már haza is érjek. Ehhez este mindent előkészítettem, hogy reggel csak fel kelljen öltöznöm, bekapni egy banánt és elindulni. A napkeltével indultam, és Andi, giziontársam csobánkai otthonánál parkolhattam, nagyon jó volt így, hogy végig biztonságban tudhattam az autót. Bemelegítésként elgyalogoltam-kocogtam a háztól a falu széléig, ahol beérkezik a kék a Nagy-Kevély felől, és keresztezi a pilisvörösvári műutat. Kicsit meghatottan néztem vissza a hegyre, amiről egy éve jöttem le. Végre újra itt! Rituálisan lefényképeztem, honnan jöttem:

Pont innen néztem vissza tavaly, itt ültem az út szélén fáradtan

Kicsit távolabbról, itt látszik a Hármashatárhegy is

Aztán már csak előre néztem, és bevetettem magam az erdőbe. Pulzuskontrollal futottam, az volt a tervem, hogy Pilisszentkeresztig a megadott pulzustartomány felső határát tartom, onnantól durvul majd az emelkedő, elég lesz a teljes tartomány vagy az alsó széle. Így a felső határon remekül futottam, nem volt nehéz, és nem akkor gyalogoltam bele, amikor meg akartam halni és úgy éreztem, hogy nem bírom tovább (ilyen pont nem is nagyon volt) hanem amikor a pulzusom 160 fölé ment. Olyankor visszaengedtem 150 alá, és újra futottam.
Talán 2-3 km a csobánkai Szentkút a fölé emelt kis kápolnával. Elméletileg egy pumpálós karral lehet engedni a vizet, nekem most nem sikerült, a kart sem találtam, pedig úgy szeretek az utamba kerülő forrásokból inni. Azért megnéztem, körbefotóztam és mentem tovább.

A kápolna után kiér az út egy kis rétre, pihenőpadokkal, majd élesen visszafordul és emelkedik, némi tisztás után újra beér az erdőbe. Itt láttam egy akkora meztelencsigát, de akkorát, hogy először siklónak néztem. Legalább húsz centi, és nem túlzok. Bele is borzongtam az élménybe.
Innentől sokáig nem volt más, csak erdő, szépséges, üde zöld, sűrű erdő. Kirándulókkal nem találkoztam, egy gombaszedő fiúval egyszer - korán volt, háromnegyed hét körül indultam. Vártam, hogy mikor találkozom a Dera patakkal, tudtam, hogy valahol a közelben folyik, és össze kell majd futnunk, hiszen Pilisszentkereszt alatt az ő szurdokvölgyében vezet majd az út.

Üde zöld

Végül hét kilométernél ért oda a patak, egészen hirtelen, semmi előzetes vízcsobogás, egyszer csak ott volt az út alatt. Kitört rajtam az izgalom, akkor mindjárt itt lesz a szurdok! Kis kaptató, kis tisztás tűzrakóhellyel, a túloldalon autós pihenő, és az első fahidak - valóban kezdődik a szurdok. Az elején vicces a kék ösvény, átvisz egy hídon és visszahoz egy másikon csak azért, hogy keringhessek, mert szép :) aztán később már az út vonalvezetése is indokolja a cikázást. Gyönyörű a Dera-szurdok, párás, sötét, telefonnal a kezemben futkosok, hogy könnyebben tudjak fotózni, de nem sok sikerült jól a fényviszonyok miatt.

A szurdok felső szélénél találkozom a másik meztelencsigával, ő is hatalmas és ő már annyira kibillent a lelki egyensúlyomból, hogy nem figyelek oda egy kőre és elesem. Semmi baj, felkelek és megyek tovább, de most már tuti, hogy a csiga veszélyes állat :)

Lassul, csendesedik a patak, egyenesedik a táj, érzem, hogy kiérek lassan a szurdokból, kicsit sajnálom is, mert gyönyörű. De közben várom az érkezést Pilisszentkeresztre, és az új pecsétet a kéktúrafüzetembe majd' egy év után. Még egy utolsó patakátkelés, ez most nem hídon, hanem köveken, meg egy utolsó utáni keskeny pallókon, aztán kikapaszkodom a mederből, és ott a falu széle. Megkeresem a Felső kocsmát, boldogan megszerzem a pecsétet, frissítek, tájékozódom és indulok tovább. Nagy levegő... tudom, hogy innen jön négy kilométer keményebb emelkedő Dobogókőig.

Eddig szépen tartottam a pulzustartomány felső határát és a kb. nyolcperces tempót, innentől úgy csinálom, hogy a tempó nem érdekel, a pulzustartomány alsó határa alá nem csúszhatok. Főleg gyalogolok felfelé, akkor futok, ha a 141 alá csúszom. Általában bővel 150 felett vagyok gyalog is... Kivettem a zsákból a kulacsot, néhány lépésenként iszom. Keskeny, köves az út, az eddigi tölgyeserdő vegyesbe vált, fenyvessel is foltozva. A talaj még jó, de határozottan nedvesebb, mint a lentebbi szakaszon. Sajnos egyértelműen látszanak a decemberi jégkár nyomai, de az út már tiszta, a rengeteg munka is látszik, amit elvégeztek a környéken.

Hamarosan hátulról kerülöm a Zsivány-sziklákat, majd melléjük érek, innen jobban beláthatók. Kedvem lenne mászkálni egy ideig rajtuk, közöttük, de sietni kell, a kilences buszt már úgysem érem el Dobogókőről, de a tízest muszáj lenne.

Itt már nagyon éhes voltam, egy ideig lebeszéltem magam, hogy ugyan már, majd a csúcson eszem, aztán rájövök, hogy ha úgyis gyalogolok, miért ne ehetnék most? Előhalászom egy müzliszeletet, nagyon jólesik. Közben sárosabb részre érek, az elmúlt hetek sok esőzéséből új vízfolyások, időszakos patakok keletkeztek a hegyen, rajtuk keresztül gázolok. Kicsit veszít meredekségéből az emelkedő, újra tudok futni. 15 km volt a terv, most úgy számolom, kicsit előbb fel fogok érni, úgyhogy először elfutok a Rezső-kilátóig, és úgy vissza a dobogókői kilátóig és a turistaházig. Azért felérve a parkolóhoz az első dolgom ellenőrizni a buszindulást, nehogy pórul járjak. De jól tudom, van még elég időm Rezsőre, és mivel itt fent már sík a terep, pár másodpercet még javíthatok az átlagomon is :)

A kilátás Rezsőtől

Rezső

Végül 16 kilométer lett a célig, a kilátóig. A runkeeper pont mondta be az adatokat, mellettem külföldi bringások gratuláltak, én csak néztem a tájat és szívtam magamba a látványt.

Egy célfotó, csúcsszelfi:

Aztán gyors órára nézés, ajjaj, még pecsételni is kell, el ne menjen a busz :) irány a turistaház, elköszöntem a hegytől, beütöttem az újabb pecsétet duplán, vettem egy kólát és leültem a buszmegállóban. De jó, hogy itt voltam! :)

A busz a csobánkai útelágazásig vitt, onnan még majdnem 3 kilométert gyalogoltam-kocogtam levezetésképp az autóig, tehát végül a szombati kilométereim száma 20,46 lett :) plusz egy csomó autós kilométer. És most aztán mindennél jobban vágyom a folytatásra, ha több időm lett volna, biztosan nem állok meg Dobogókőn!

Csobánka - Dobogókő 15.98 km     718 m szint     2:30:50