Bakonyból a Balaton-felvidékre

Az év eleje nem pont úgy zajlott, ahogy szerettem volna. Január 23-án reggel az idei első terepfutásomra készülődtem, ami szomorú családi okok miatt nem valósulhatott meg, és ez a további futásomat is visszavetette. Kétséges lett a már hagyományosnak számító Kaposvár Dombjai Farsangi Félmaraton is, de aztán összekaptam magam és arra mégis elmentem, hátsó rajtszámmal futottam: kineveztem László Gyula Emlékfutásnak a versenyt apósom emlékére. A három kaposvári félmaratonomból ezt teljesítettem a leggyengébb idővel, de most nem ez számított. 

Visszatérésnek éreztem ezt a futást, újra több kedvem lett futni, és eldöntöttem, hogy idén is benevezek a VTM-re. Ehhez tudom, hogy komoly edzésekre van szükség. Idén jóval több figyelmet és időt szántam a keresztedzésre, erősítésre, mint tavaly ilyenkor, ilyen értelemben szerintem jobb formában vagyok, de szigorúan a futás tekintetében nem. Szükségem van fokozatosan emelt hétvégi hosszú távokra, és egy kifejezetten hosszúra körülbelül két héttel a VTM előtt.

Nem sikerült maradéktalanul teljesítenem a tervemet, voltak hétvégi hosszú futásaim, de a fokozatosság nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna: gyerekek betegségei, saját betegségek, egyszer futás közbeni rosszullét is hátráltatott. Februárra egy 20-25 km közötti terepfutást terveztem várpalotai indulással Eplény felé a Közép-Dunántúli Piros túra vonalán. (Ennek a túrának szeretném beszerezni a füzetét és végigcsinálni, jóval rövidebb a kéknél.) Várpalotánál kiderült, hogy a Vár-völgyben hadgyakorlatoznak a holland katonák, jobb, ha nem megyünk be. Helyette felmentünk Tésre, és onnan indultam a piros négyzet jelzésen, így is jó volt, viszont kicsit rövidebb lett, 17 kilométer Eplényig. 

A tegnapi futásom viszont maga volt a tökély, minden összejött, gyönyörű idő, ragyogó napsütés, szépséges erdők és tájak, patakok, kilátó, ügyes frissítés, megfelelő erőnlét, semmi gond a gyomrommal, jó tempó. Tökéletes főpróba volt a VTM előtt.

A kék jelzést még novemberben Városlődön hagytam el, amilyen gyönyörű őszi futás az volt, olyan csodaszép tavaszi volt ez, csak kicsit hosszabb :) 35 km volt a tervem, tavaly ilyenkor futottam a Reguly Antal Emléktúrát, az 36 km volt és szintén nagyon bejött a VTM-re készülésben. Most annak az időpontja nem volt jó, helyette csináltam ezt az egyéni futást.

Városlődről, a kalandparktól indultam, mindössze négy fok volt, kiszállva fáztam is, de nem akartam túlöltözni, és jól tettem: caprinadrág volt rajtam kompressziós szárral, felül pedig póló, egy hosszúujjú felső és rajta még egy póló, a hátizsákban széldzseki. Vittem magammal két kulacs vizet az övemben és egy kézikulacsot a zsákban, egy gélt, egy magnéziumport, csokit, müzliszeletet, ropit és kesudiót. 

Az első 7 kilométert ismerős, végig enyhén, helyenként kicsit jobban emelkedő terepen futottam: az őszi túránkon jártunk Péterrel az Úrkút-Városlőd szakaszon, most ugyanezt visszafelé tettem meg. Hamar átmelegedtem, utólag látom, milyen jó kis tempót mentem. Igyekeztem minél tovább 8-as tempó alatt maradni, itt az elején még 7 alatt is voltam, ami terepen szuper. Egy órán belül beértem az úrkúti őskarszthoz. November óta nagyon kíváncsi voltam, milyen érzés az erdőből beérni ide a kéken: ahogy kiér az ember a fák közül, kinyílik a tér és ott vannak ezek a fantasztikus sziklaalakzatok. Épp tízóraiztak néhányan a pihenőpadoknál, kérdezték, honnan jöttem, merre megyek, hüledeztek, hogy egyedül...? Röviden megnéztem a karsztot, fotóztam és mentem tovább. A falu utcáin lefutva megtaláltam a kocsmát, ahol már a szép új OKT pecséttel pecsételhettem. Nosztalgikus énem kicsit sajnálja a régi pecséteket, de tény, hogy szépek és jó minőségűek ezek az újak.

Innentől ismeretlen tájakon vezetett tovább az út. Kerestem a Kab-hegyet, tudtam, hogy hamarosan meg kell látnom, és innentől a gigantikus tűnek látszó adótorony lesz vezérlő csillagom, de a házak mindig pont kitakarták. Aztán a faluból kiérve meg is láttam, és meglepett, hogy pont a szemmagasságomban volt - gondoltam is, hogy akkor biztosan sokat kell még lefelé mennem, hogy legyen honnan felmászni a Kab-hegyre. Olyan sokat nem kellett, biztosan a látvány volt inkább csalóka, de tény, hogy jobb ebből az irányból közelíteni, a Kab-hegynek ez az oldala jóval lankásabb, mint a Nagyvázsony felőli.

A Kab-hegy körüli erdők szabályos téglalapokban telepítettek, közöttük nyiladékokon halad a túraútvonal, majd az adótornyokhoz szolgáló aszfaltsávra tér. Egy ponton, még az elején kék barlang jelzésbe botlottam, alattam forrás csobogott: leereszkedtem, gondoltam, nem nagy kitérő, megnézem a barlangot. Leérve jöttem rá, hogy a patak befelé folyik a kis barlangba, tehát ez nem forrás, hanem víznyelő. Nagyon érdekes volt. Aztán visszakapaszkodtam a nyiladékba, és futottam tovább. Az erdő nagyon szép, fiatalos, vadkerítéssel védett telepítésekkel, kettőt megmásztam felfelé és kettőt lefelé is.

Az aszfaltútra kiérve tartottam a tizedik kilométernél, inni már addig is ittam, de itt eszembe jutott, hogy illene enni is egy falatot. Megettem az egyik müzliszeletemet és hogy sós is legyen, bontottam egy csomag ropit, amit aztán a gyaloglós szakaszokon apránként falatoztam, jó sokáig vittem kézben vagy az övemen a bontott zacskót. Felváltva futottam és gyalogoltam az aszfaltúton, szerencsére egy kanyart még le kellett vágni az erdőn át, aztán a toronyig újra aszfalt. Közeledve egyre monumentálisabbnak látszott a torony, nagyon karcsú, nagyon magas.

A csúcs előtt a pecsét helye, ez is megvan. A csúcson rövidke kék háromszög jelzés, letérek, mert semmiképp sem akarom kihagyni a kilátót. Fantasztikus a kilátás, látni a Balatont, bár nagyon párás, a tanúhegyek alig rajzolódnak ki, de akkor is látom. Ez a Bakony utolsó csúcsa, ha leérek, újra tájegységet váltok. Alattam nagyon közelinek tűnik Nagyvázsony, el se tudom képzelni, hogyan lehet még tíz kilométerre, de persze csalóka a látvány.

Lefelé hirtelen nagyon meredeken indul az ösvény, aztán kerítéseken kell átmászni, sáros részek és nagy pocsolyák jönnek, és a téglalapokban telepített erdőben derékszögekben kanyarogva futni. Egyszer majdnem rátévedek a kék keresztre, ami rövidebb úton vezetne Nagyvázsonyba, de időben észbe kapok.

Hamarosan kiérek az erdőből, már látszik a vár lakótornya, mezőkön és szántóföldeken kell átkelnem a 77-es útig, itt jövök rá, hogy honnan jön össze az a tíz kilométer, amit a hegyről nem lehetett látni. Nem könnyű a napon, a szélben, de segít, hogy látom a célt. Végül kiérek az útra, pár száz métert  meg kell tennem rajta emelkedőn, ez nem hiányzott, szakaszosan futok és gyalogolok, majd az első jobboldali mellékutcán lekanyarodom, és hátulról érkezem a várhoz.

Megállok, pecsételek és hívom Pétert, akivel azt beszéltük meg, hogy itt találkozunk. Kicsit arrébb vannak a faluban, megállítom az órát és odasétálok. Nagyon örülök nekik, újságolom, hogy már 24.5 kilométernél járok, a tervezett táv nagy része megvan, még az is szóba kerül, hogy továbbmenjek az eredeti tervnél, hiszen az idő gyönyörű és jól vagyok. Leülök, a szélben magamra veszek még egy réteget, eszem banánt, csokit és az egyetlen gélemet is, elfogy a maradék ropi, iszom és egy boltban vizet is veszünk, újratöltöm a kulacsaimat. Talán túl hosszú is volt ez a pihenő, mert nagyon nehezen indulok újra tovább, viszont a nehézségért kárpótol a gyönyörű látvány. A pálos kolostorromok felé indulok, nem is tudtam, hogy ennyi van errefelé, ilyen rövid szakaszon: az első, ami, ha jól tudom, a várhoz tartozott, talán másfél kilométer, aztán a gyönyörű patakparton továbbhaladva 4-4,5 kilométeren belül Tálod falu helye és kis templomroma, majd a tálodi kolostorrom.

A patakparton pedig végig a romokig és azon túl is, több kilométeren át lenyűgöző hóvirágmező. Holtpontom van, alig futok néha és egyszer majdnem elesem, nem bánom, belekalkuláltam. Mikor legyen holtpontom, ha nem 28-29 kilométernél. Töltődöm, csodálom a hóvirágokat.

A tálodi kolostorromnál forrás, hatalmas medencébe foglalva, és jókora, hangos kirándulócsoport, utána lassanként újra kedvem támad futni, bár nem megy könnyen. Előveszem a jelzéstől jelzésig futós, majd gyaloglós technikát, és számolgatom, mikor érek a csicsói erdészházhoz. Keresztezek egy autóutat, sokan kerékpároznak is errefelé, időről időre pedig a kéktúrajelzések mutatják, hány kilométer még. Ezek az új táblák sokszor csalókák egyébként, azt is a kék túrán mutatják, ami valójában nem ott van, hanem egy másik jelzésen letérve található meg, cserébe sokszor nem fér rá a kis táblára az, ami tényleg a kéken van.
Hosszú, kavicsos egyenesen futok, a távolban autó tűnik fel, és amikor közelebb kapom a tekintetem, egyszer csak egy őz áll előttem az úton. Megmerevedik egy pillanatra, majd besurran az erdőbe a túloldalon. De jó, végre megint láttam vadat a kéken! Feldob a látvány. A következő tábla már csak egy kilométert mutat a csicsói erdészházig, elhatározom, hogy ezt végigfutom, ha addig élek is. Itt egyébként elég monoton a látvány, kilátás nincs, bár fennsíkon vagyok, csak a lombtalan erdő mindenfelé és a hosszú, egyenes út. Aztán jobbra egy épület: megvan végre az erdészház! Ígértem magamnak egy csokit, ha eljutok idáig, pecsételek és továbbgyalogolva megeszem. 32 kilométeren túl vagyok, már csak nagyjából 6 van vissza. Az útvonal egyik legkeservesebb, hosszú, elnyújtott, lassan emelkedő szakasza következik, aztán szép, virágos erdő, ahol tudok tájékozódni a piros és zöld jelzések alapján, amikkel találkozom. Gondolkodom, hogy menjek-e tényleg tovább a tervezettnél, magamban attól teszem függővé, hogy Péterrel hol találkozom. Ekkor telefonál és azt mondja, felmentek Szentbékkálla fölé, ez nagyjából négy kilométerrel több a tervezett távomnál, viszont ha már addig elmegyek, akkor továbbfutok Szentbékkálláig is a pecsétért. Nem ígérek semmit, meglátjuk.
Kiérek az erdőből egy borókás dombtetőre, nehezen jövök rá először, mik ezek az örökzöldek, amik nem fenyők és vadon nőnek itt. Nagyon szép, és a kilátás...! A párában először rajzolódnak ki a tanúhegyek jól látható vonalai, közelebb virágzó mandulafás domboldal.

A nehezen jelezhető, nagy fák és sziklák nélküli útszakaszon ötletes módot találtak a jelzések kihelyezésére, tejesüvegekben lógnak a bokrokon :) Elérem a 36 kilométert, magamban kicsit örvendezek, tavaly ennyi volt a VTM előtti leghosszabb távom, Aztán hamarosan meglátom előttem a falut, karcsú templomtorony és mandulafák.

A kék ösvény sajnos valami lepusztult, kitört ablakú raktárépület mellett vezet be Balatonhenyére, ettől eltekintve gyönyörű fekvésű falu. A velem szemközti oldalán emelkedik a Fekete-hegy egy kilátóval, a falun patak folyik át. Lefelé futok és azon gondolkodom, hogy ezek vajon az utolsó méterek-e, vagy irány tovább Szentbékkállára, amikor a falu közepébe vezető utamat egyszer csak Péter és Csongor szegélyezi. Nem is látlak meg, kettőt tapsolok, hogy észrevegyenek, és egy pillanat múlva már a nyakukban is vagyok, és érzem, hogy ez a cél. 39 kilométeren túl vagyok, ez volt a tervezett táv, ők is itt vannak, én is, úgyhogy ez most pont elég. Megkeressük a pecsétet, nyújtok és mesélek, nagyon elégedett vagyok. Sikerült egy jót és hosszút futnom a VTM előtt két héttel, jól vagyok, és még az idő és a látvány is remek volt. A tempómmal elégedett vagyok, Nagyvázsonyig sikerült tartanom a 8 percet, a végére holtponttal együtt 8:30-ra ment fel, ami nekem ilyen távon szuper. Ráadásul befejeztem a kék túra bakonyi szakaszát, jöhet a Balaton-felvidék :)

Városlőd-Balatonhenye 39.21 km     888 m szint     5:33:05     Tempó 8:30 perc/km

Naszály Trail 2015

Tavaly így kezdtem a Naszály Trail beszámoló posztomat: 

"Naszály Trail. Az évadzáró versenyem, az utolsó terepfutásom ebben az évben, a mazsola a tortám habjának a tetején a maraton után. Nem mellesleg az eddigi legnagyobb szintemelkedésű terepfutásom."

Hát ezt most is szóról szóra bemásolhatnám. Ja, bemásoltam :) Igen, annyi a különbség, hogy a maraton most márciusban volt, tehát időben jó távol esett a Naszálytól, most a műtét utáni felépülésem, a kemény novemberem, a két őszi félmaratonom utáni jutalmam volt a Naszály. Furcsa ezt mondani erre a nagyon kemény versenyre, de talán épp ezért akkora élményt ad, hogy tényleg így érzem.

Idén ráadásul az időjárás is alátámasztotta ezt. A verseny előtt pár napig esett, jó kis ragadós sár fogadott minket a hegyen, aznap pedig köd volt, majd 500 méter fölé érve havazni kezdett. És mivel a 24 km folyamán hol felmegyünk 500 fölé, hol lejövünk, majd újra fel, ebben többször is volt részünk. Én úgy készültem, hogy a tavalyi időmnél csak egy icipicit szeretnék jobbat futni, ha egy másodperccel jobb, már szuper, de ez most is csak amolyan fejem hátuljában megbújó gondolat volt, abszolút a teljesítésért, az élményért mentem. Na, az időjárás és a sár miatt (meg talán azért én is más formában voltam, mint tavaly - bár nem tudom, nehéz összehasonlítani, tavaly egy októberi maraton után voltam, most meg egy szeptemberi műtét után) szóval azt akarom mondani, hogy jó messzire kerültem a tavalyi időmtől, de a mostani időm pont akkora örömet okozott, meg különben is ne szaladjunk ennyire előre.

Idén Marci is jött velem az 5 kilométeres gyerektávot futni, ott találkoztunk Szilvivel és a gyerekeivel, egyikük Marcival futott, Szilvi meg a fiával, Bátorral a 17 kilométeres távot. Bátor és Marci együtt futották előző héten a Balaton Maraton 14 kilométerét, úgyhogy alig várták, hogy újra találkozzanak :) Ők utánunk rajtoltak el, gondoltam is rájuk menet közben, Marcit még fel is hívtam, amikor én már láttam, milyenek a terepviszonyok, ő meg még a rajt előtt volt.

Versenykörmök a rajtban

Induláskor még elképzeltem és terveztem a tavalyi időt, meg hogy majd figyelek az átlagtempóra, és tudtam, mi alatt kell lenni, hogy a tavalyinál jobb legyen. Aztán körülbelül az első két kilométeren kiderült, hogy ez most nem lesz. Ragadós, csúszós sár, sok olyan szakasz volt gyaloglós, csúszkálós - egy lépés előre, kettő vissza - ami tavaly simán futható volt. Az első 7 km emelkedik, ezt tudtam is, és a végén van az első tényleg komoly mászás, fel a csúcsra, előtte meg az a szakasz a hegyoldalban, ami tavaly is négykézláb mászós volt, idén még inkább. A hegyet körülölelő ködbe olyan 4 kilométernél értünk be, nagyon sejtelmes volt, és ilyenkor nagyon csöndes az erdő. Itt azt gondoltam, hogy utolsó vagyok, mert mögöttem közel s távol senkit se láttam, úgyhogy inkább azon igyekeztem, hogy akik előttem vannak, azokat ne veszítsem szem elől.

Ezt az előttem futók fotózták, amikor igyekeztem utolérni őket :)

Az első komolyabb emelkedőn - amikor a hó is esni kezdett - utol is értem őket, és innen a csúcsig együtt is voltunk. Szabi is köztük volt, akivel tavaly is együtt futottuk a Naszályt. Egy ideig együtt is mentünk, egy szép (ködös) kilátást nyújtó ponton fotóztuk egymást, aztán én előrementem, és már valahol az első frissítőpont után voltam, amikor rám telefonáltak, hogy eltévedtek. Próbáltam útbaigazítást adni, hogy hol merre, illetve telefonáltam Marcinak, aki addigra célba ért, hogy szóljon már lent a szervezőknek, hátha tudnak segítséget nyújtani.

Én futottam tovább, illetve itt megint túlzás futásnak nevezni, jött a Látó-hegy előtti sziklamászás. Nagyon jó volt úgy részt venni ezen a versenyen, hogy tavaly is voltam, és nagyjából tudtam, mire számítsak. Tavaly itt meg akartam halni és nem tudtam elképzelni, hogy ennél keményebb emelkedő még jöhet. itt meg már úgy mentem, hogy tudtam, még mi vár rám. A Látó-hegy előtti hurokban nagyon jó volt, hogy szembejöttek a futók, és rájöttem, hogy nem is vagyok egyedül. Felértem, csekkoltam, leértem, megint esett a hó, itt igyekeztem futni, tudtam, hogy ki kell használni a lejtőt, aztán a széles erdei utat a verseny legkeményebb emelkedőjéig. De aztán nem volt mese, odaértem, ahol csak mászni lehet felfelé. Tavaly Csanya kolompolt a hegytetőn, és kiabálta mindenkinek, hogy negyedik vaaagy! Nagyon hiányzott most,  nehezebb volt felérni, de meglett! Aztán indultam újra lefelé, könnyebb terepre emlékeztem: tavaly is köves, szűk ösvény volt, de most irgalmatlanul csúszott is. Aztán lejjebb és kevésbé meredekre ért, ott meg a sár csúszott és a falevelek, annyi baj legyen. Utolértem egy kisebb csapatot köztük Döncivel, együtt csúszkáltunk, azt hiszem, háromszor estem itt fenékre.

Megérkeztünk az utolsó frissítőpontra, ettünk-ittunk, innen előbb jöttem el, mint ők, és viszonylag jó tempóban haladtam is. Hamarosan kiértünk a gyadai rétre, ahol utolértük egymást Barbarával, és innentől végig együtt mentünk, hol futva, hol gyalogolva vagy lassan kocogva, beszélgetve. Bár innentől könnyebb a terep, de az eddigi szintekkel a lábunkban muszáj volt időnként pihenőket beiktatni.

A rét után jön az egyik legszebb szakasz, vissza újra az erdőbe, dimbek-dombok, hepehupák, és a cél előtt egy jó kilométerrel a függőhíd. Most is hatalmas élmény volt átfutni rajta - óvatoskodva, mert csúszott - onnantól pedig gyakorlatilag célegyenes! A hídon túl már hallani is Katalinpuszta hangjait. Itt már rég tudtam, hogy a tavalyi időm nem lesz meg, most már csak a szintidőre hajtottunk, számolgattunk, mást és mást mondott az óránk, de mindkettő biztató volt. Abban is egyetértettünk, hogy ebben az időjárásban, ilyen talajjal a szintidőn túl érkezők is megérdemlik az érmet! A végén picit belehúztunk, és már ott is voltunk a célban.

Nyakunkba akasztották az érmet, kezünkbe adták a forró teás bögrét, nyújtottunk, szusszantunk. Én Marcit kerestem, pont nem jött ki a befutásomra, de hamar megtaláltam Szilvi gyerekeivel. Neki élete első terepfutása volt ez az 5 km, nem volt rossz, de nem volt akkora élmény, amekkora lehetett volna mondjuk egy látványosan gyönyörű tavaszi erdőben, de remélem, azért megszereti :)

És a verseny eredménye:

Naszály Trail 24.2 km, 1120 m szint, 4:27:44

Évzáró-évnyitó poszt

Annyira kevés időm van a rendes blogírásra, hogy nagyon. De nem akarom ezt a blogot hanyagolni, úgyhogy most gyorsan összeírtam magamnak a ki nem posztolt terepfutásokat, túrákat, és készítek róluk egy gyors összefoglalót pár képpel. Kivéve a Naszály trailt, mert az külön posztot érdemel.

Tehát időrendben, az első, amiről nem írtam, a márciusi Országfutás volt, amit terepen szerettem volna teljesíteni, 20 kilométert. Nem mentem messze, csak ide a Velencei-hegységbe, a tópartról indultam Pákozdról, a Szúnyog-szigettől, és Pázmándon lyukadtam ki. Főleg a piros sáv és háromszög jelzéseken futottam, és csodákat láttam, sose jártam még ezeken a részeken. Szép erdők, dombok, patakok, virágok, két forrás is, ingókövek - megtaláltam a Likas-követ is - majd a végén Nadap után némi aszfalt és szőlőhegy után a meglepetés, a pázmándi sziklák: eddig fogalmam se volt róla, hogy itt olyan komoly sziklaalakzatok vannak, hogy sziklamászók is gyakorolnak rajtuk, mint épp az ottjártunkkor is. A tetejükön aztán elég menő célfotó készülhetett :) Pár kép innen:

Likas-kő

Pázmándi szőlőhegyek

Az utolsó előtti fotó a meglepetés: a célban, a pázmándi szikláknál jöttem rá, hogy ez a Velencei-hegységi piros túra, aminek nagy részét most lefutottam, de többször letértem róla más jelzésre. Érdemes lesz egyszer egyben is végigjárni. - Országfutás Pákozd - Pázmánd 20.34 km, 464 m szint

A következő egy rövidebb, 12 kilométeres futás volt a Vértesben, de olyan szép, lenyűgöző és kevésbé ismert helyen, hogy kicsit talán sajnálom is megemlíteni. El ne árasszák a turisták :) A Vértesi Panoráma tanösvény Csákberényből indul a vadászati és erdészeti múzeum mögül, és mindössze 5 km, úgyhogy gyerekekkel is kényelmesen bejárható. Az eleje emelkedik, van benne nem túl szép, szántóföldes rész is, de aztán kiér a dombtetőkre, és kanyarogva elvezet egy olyan völgy fölé, egy kilátópontra, ahonnan hosszasan lehet csodálni a Vértes belsejét. Tökéletes csend, nyugalom és a szemközti domboldalon legelésző őzek... Ha az ember kicsodálkozta magát, továbbindul, és beér egy annyira mély, sötét völgybe, hogy talán még félni is eszébe jut... de akkor szarvast lát közelről, és már el is felejti a félelmet a csodálkozástól. Szinte észre sem veszi, már kint is van újra a múzeum mögött. Mivel nekem ennél több kilométer kellett aznap, átfutottam a falun és a másik oldalán elterülő, csodás kilátást nyújtó kopasz dombokon nyargalásztam fel és alá. - Vértesi Panoráma Tanösvény 12,01 km, 290 m szint  (Fotókat sajnos nem találtam)

Május közepén Zamárdi fölött futottam 22 kilométert terepen. Azt tudtam, hogy ott van a közelben a töreki Cinege tanösvény, ahhoz kerestem még plusz útvonalat, hogy kiadja ezt a távot. Zamárdin belül aszfaltos, murvás utcákon indultam, de elég hamar felértem a falu régi, magasabb régióiba, majd onnan ki az erdőbe. Ha jól emlékszem, Kő-hegynek hívták a kis csúcsot, ahová felértem, kicsit lejjebb egy vaskereszt volt a tájékozódási pont, majd a falu tetején egy szép új kilátó. Innen nem kanyarodtam még vissza a falu felé, hanem a másik irányban futottam keresztül a fenti utcákon, érintettem a Szamár-kőt, majd átfutottam Töreki felé, ahol rátértem a Cinege tanösvényre, és kiegészítettem a tavak között a távomat, hogy az autóhoz visszaérve meglegyen a 22 kilométer. - Zamárdi-Töreki 22.33 km, 277 m szint (Fotók ehhez sincsenek)

Nyáron egy anyajegyműtét utáni futástól való eltiltás alatt az egyetlen megmozdulásom a Gerecse Trailen való önkénteskedés utáni szalagbontás volt, ez egy 6 km-es túra volt Marcival és Mónival, én nem futottam bele, Móni igen. Majd Péterrel mentünk el a Csillagporos Vasparipa túra 7 kilométeres távjára, ami egy éjszakai túra a Bakonyban, Porva-Csesznekről indulva és Vinyére érkezve, de a rövid táv miatt csillagporral nemigen találkoztunk nyár közepén - bár a naplemente gyönyörű volt - mi még utána bementünk egy kicsit a már tényleg sötét Cuha-szurdokba.

Július utolsó hetében egy fantasztikus hetet töltöttünk a Zemplénben, én még sosem jártam arra (vagy legfeljebb osztálykirándulás-szinten) és szerelem lett belőle. Szinte mindennap túráztunk rövideket a gyerekekkel, felmásztunk a Nagy-Milicre is, voltunk a füzéri várban, szerintem életreszóló élményeket szereztünk. Majdnem minden reggel futottam is, a vágáshutai Kispartól és Nagypartról csodáltam meg a hajnali ködöket. A forró nyárban kifogtuk talán az egyetlen hetet, amikor túrázásra, kirándulásra alkalmas volt az időjárás. Innen már vannak képeim :)

Jánosvára kilátó

Reggeli ködök

Megyer-hegyi tengerszem

Esti ködök

Füzér

Felfelé a Nagy-Milicre

Kilátás a Kis-Milicről

Azután a nyár végén még lett Péterrel egy hétvégénk anyukámnak köszönhetően, és elszöktünk a Börzsönybe. Az első napot végigtúráztuk, Nagybörzsönyből felmásztunk a Nagy-Hideg-hegyre, onnan a Csóványosra, majd vissza a Nagy-Hideg-hegyre és egy másik útvonalon le. 25 km volt 1252 méter szinttel, és gyönyörű. Másnap csak kisvasutaztunk és Márianosztra fölött sétáltunk egy kicsit. Végül a nyarat a már posztolt szülinapi futással és túrával zártuk.

Az ősz beköszöntével rám újabb műtét várt, de előtte még futottam a Wizzair félmaratonon, nem voltam gyors, de ezt a versenyt most az élvezetnek szántam, és így is lett, kellemeset, örömtelit futottam, végigvigyorogtam és pacsiztam mindenkivel. Ezt az érmet megérdemeltem, aztán másnap befeküdtem a kórházba. Futásból megint kihagytam egy hónapot, és utána is csak lassan, fokozatosan kezdtem újra, illetve megváltam az edzőmtől. Rájöttem, hogy egyszerűen nem tesz nekem jót, nem egyformán működünk vele, nem passzolunk. Hálás vagyok azért, amit a segítségével elértem és amit tanultam tőle, de az, hogy a mozgás igazából az előző műtét óta eltelt edző nélkül, de nem sport nélkül töltött időszakban okozott örömet, ez sokat mondott nekem.

Szóval a műtét után szépen feltornáztam magam apránként tíz kilométer fölé, az őszi Országfutáson tíz kilométert vállaltam, amit Marcival teljesítettem. Nem terep volt, de nagyon szép útvonal Ságvárról Nyimbe és vissza. Ahogy ez ment, amilyen tempóval, jólesően tudtam futni, abból arra következtettem, hogy jöhetnek újra a hosszabb távok, és így a november végre ismét a Kéken talált. 

Mivel a szülinapomon sikerült befejeznem a Kék pilis-visegrádi-hegységi szakaszát, és leértem a Dunához, most a hozzánk közelebb eső másik végénél, Bakonybéltől folytattam. A leggyönyörűbb őszi időben, ragyogó őszi erdőben futottam egy félmaratont Városlőd-Kislődig, míg Péter a gyerekekkel a Sobri Jóska kalandpark utolsó nyitvatartási napját élvezte. Erről itt vannak fotók facebook-olvasóknak. A nap poénja az volt, hogy miután a kalandparktól hazaindultunk, Csongor méltatlankodva jegyezte meg, hogy hiszen nem is túráztunk, úgyhogy Litérnél megálltunk, és megmásztuk a gyerekekkel a Mogyorós-hegyet.  - OKT Bakonybél-Városlőd-Kislőd vá. 21.8 km, 512 m szint

Egy hétre rá volt a FehérVárPalota teljesítménytúra, ahová eredetileg Péterrel szerettem volna menni a 40 km-es távra, de egyikünk sem érezte úgy, hogy ezt jól bírná. Én a műtét miatt, ő nemrég volt beteg. De túrázni akartunk mindenképpen, így pályabejárást tartottunk: megnéztük az úrkúti őskarsztot, majd onnan túráztunk a kéken Városlőd-Kislődig (ez a szakasz visszafelé, és tovább Nagyvázsonyig lesz a következő lefutott szakaszom) majd egy tanösvény-jelzésen vissza Úrkútra. 14 km volt, és ha lehet még szebb az őszi erdő, mint egy héttel azelőtt, akkor bizony most még szebb volt. 

Úrkúti őskarszt

Úrkútról autózva haza útbaejtettük a Miklós Pál-hegyi kilátót, ezzel még két-három kilométert adva a túrához. Régóta izgatja a fantáziámat a Veszprém körüli hegyeken a földből kinőtt több új kilátó, ezzel egyet kipipáltunk :) Jó kis futóterep lesz máskorra.

November sűrű volt, a következő hétvégén volt a Balaton Maraton, ahol én egy félmaratont (2:16, életem harmadik legjobbja) Marci pedig 14 kilométert futott. Ez volt az eddigi leghosszabb versenye, iszonyat büszke vagyok rá!

November 22. pedig a Naszály Trail, ami, mint már mondtam, külön posztot érdemel. Számomra a futóév megkoronázása, a hab a tortán, jövőre is ott leszek. Az utolsó hétvégét pedig két barátnőmmel Dobogókőn töltöttem, Dettivel mindkét nap futottunk az erdőben, hármasban pedig hóban, szélben túráztunk egyet a Thirring-körúton, amit már nagyon régen meg akartam nézni.

Mivel a novembert keményre terveztem, a decembert szándékoltan lazára, illetve befelé fordulósra, a családdal foglalkozósra. Sokkal kevesebbet futottam, mint máskor, és nem is nagyon hiányzott, jólesett a pihenés ezen a téren. Viszont amikor már elmúlt az ünnep, az ország pedig hetek óta ködben ült, és minden futóismerősöm a felülről fotózott ködpaplant mutogatta boldogan, úgy éreztem, ez nekem is kell, a köd fölé kell futnom. Nem akartam nagyon messze menni, reméltem, hogy elég, ha a közeli, alacsonyabb hegyeknél maradok - és elég is lett, a Várpalota fölötti Baglyas-hegyre futottam fel Csórról indulva. Eleinte akkora ködben jártam, hogy az orromig sem láttam, majd elértem a ködhatárt, és ragyogó napsütésben futhattam, de a magasság és a körülöttem lévő dombok egyelőre nem hagyták, hogy felülről nézzem a ködöt. Aztán a  Baglyas oldalában már fülig ért a szám a látványtól, a tetőn pedig nagyon boldog voltam, fenn voltam a felhők fölött, az ég kék volt és a hajamat fújta a szél. Sok időt töltöttem a csúcson és sokat fotóztam. - Csór-Baglyas-Csór 13 km, 348 m szint

Na, hát ez, meg amit rendesen kiposztoltam, ez volt a terepfutós-túrázós 2015. Hogy mik a tervek az új évre? Rengeteg van, ha leírnám, kiderülne, hogy máris túlterveztem az évet. Aszfaltversenyek, terepversenyek, kezdő triatlon, kék túra, piros túra, teljesítménytúrák. Jó lesz? :)