Gaja-völgyi Mikulás

Tudom, tudom, ennél aktívabban kellene újra bloggerkednem, ha rendszeres olvasókat akarok :) Nézzétek el nekem, magával vitt a karácsonyi forgatag, rengeteg volt a munka, több fronton is. Az utolsó túránk a Gaja-völgyi Mikulás volt, még december első hétvégéjén, ideje beszámolnom róla, még mielőtt hirtelen véget ér ez az év. 

Azelőtt a hétvége előtt voltak bizonytalanságok az időjárást illetően: talán hó is lesz a Gaja-völgyben, talán minden elolvad, és nagy sár lesz. Talán anyukám is eljön velünk - végül ő meggondolta magát. Aztán az időjárás is: hó nem volt, de sár se sok, mivel enyhe fagyra ébredtünk.

Bodajkról indultunk, ahonnan már korábban is túráztunk, de erre még sosem: az útvonal a Kálváriára vezetett fel, ahol Csongorka nagyon elszomorodott Jézust látva a kereszten. Mostanában nagyon foglalkoztatja a gyerekeket, hogy miért szinte kizárólag halálában lehet "a Jézuskát" látni úton-útfélen, és kifejezetten keresik az ettől eltérő ábrázolásokat. 

Erről beszélgetve haladtunk tovább, és hamarosan beértünk a Károlyi-vadaskertbe. Eleinte nem volt különösebben látványos, de aztán ahogy felfelé haladtunk, csodás ezüsterdőbe értünk:

Innen már nem volt messze a Károlyi-kilátó. Itt is voltunk már legalább kétszer, de még soha nem télen. Egészen más volt a látvány, különösen meglepő a lombtalan erdő, és hogy lelátni egészen a völgyben kanyargó patakig. Kicsodálkoztuk magunkat, de nem akartunk túl sokáig egy helyben állni, ugyanis mozgás nélkül fázni kezdtünk. A kilátó közelében lévő padoknál elővettük a termoszt, mindenki kortyolt egy kis forró teát, és indultunk tovább lefelé, az Alba Regia forráshoz. A forrás mély foglalatából első pillantásra ki se látszott az első ellenőrzőpont, de közelebbről nézve ott voltak, és friss sült kolbásszal és müzliszelettel vártak. Muszáj volt kortyolnom a friss, jéghideg forrásvízből is, mert nekem azt mindig kell :) Továbbindulva Regő itt hagyta a forrásnál a bicskának kinevezett hegyes faágat, amit útközben szedett össze, ketten szaladtak vissza érte, mire meglett, de aztán mehettünk tovább. Hamarosan leértünk a Gaja partjára az Ádám-Éva fához, és innen már nem volt messze a következő ellenőrzőpont, a tájcentrum, ahol már várt ránk maga a Mikulás. A tó be volt fagyva, ez is szerzett néhány izgalmas percet a gyerekeimnek, kővel dobálták, de nem tört be a jég, helyette érdekes hangot adva siklott végig rajta a kő. Közben én beálltam a Mikuláshoz várakozó sorba, majd csatlakoztak a gyerekek is, és Csongor már a sorban állva énekelt neki, hátra is szólt a Mikulás, hogy hallja, milyen ügyes valaki ott hátul :) aztán amikor odaértünk hozzá, volt ismétlés is. Bőkezű Mikulás volt, a pecsét mellé kaptunk csokimikulást, mandarint, szaloncukrot, mézeskalácsot is. 

Innen igyekeztem egy kicsit gyorsabban terelni a népet, mert egyre jobban fáztunk.Könnyű terep következett, a patak másik oldalán vissza az Ádám-Éva fáig, ott át a hídon és tovább a Varjú-várig. Kicsit meggyűlt a bajunk Csongor le-lecsúszkáló nadrágjával, aztán azzal, hogy sikerült beleesnie egy pocsolyába, de szerencsére csak kívülről lett vizes. A patakvölgy maga gyönyörű volt, Csongor kérdezgette is, hogy eljövünk ide máskor is? Aztán a Varjúvárnál, a következő ponton ismét kaptunk elemózsiát, és egy kicsit melegedhettünk is a lobogó tűznél. Csak otthagyni volt rossz :) viszont a Varjúvár meredek emelkedője segített az átmelegedésben. Mi Csongorral egy kicsit lemaradtunk, lassabban másztuk meg az emelkedőt, és felérve a tető szélére is kimentünk minden sziklakiszögelléshez körülnézni. Itt újra ezüstössé vált az erdő, sőt az aljnövényzet tövében még egy kis hó is maradt. 

Innentől azzal biztattam a gyerekeket, hogy ez már a célegyenes: már csak vissza kell jutnunk a vadaspark kapujához, ami egyben a sípálya teteje lesz, onnan leérni a faluba, és már kaphatjuk is a meleg teát a célban. A sípálya tetején egy kicsit jobban megállt a hó, mint az erdőben, még hógolyózni is tudtunk :) aztán lefelé a sok túrázó által kitaposott ösvényen volt sár is, csúszkáltunk, Regő el is esett, az alján viszont tényleg ott volt a falu. Illetve elnézést, azt hiszem, város :) Beérve az első fontos megállónk egy játszótér volt, ez nem tervezett megálló volt, de hát az én fáradt, fázó gyerekeimnek muszáj még játszóterezni is 10 km után :) Marci előrement azzal, hogy majd a célban megvár minket, mi megittuk a maradék, nem túl meleg teánkat, és mi is utánasétáltunk Bodajk utcáin. A célban oklevél, jelvény, meleg tea és zsíros kenyér várt, a gyerekek választhattak egy játékot is - Csongor talált egy mackót magának - és kézműveskedési lehetőség, Regő készített egy adventi naptárat. Kicsit átmelegedtünk, közben megérkezett a Mikulás is, Csongor le volt nyűgözve tőle és újra elbeszélgetett vele. 

Próbáltam visszakeresni most a teljesítési időnket, de az emléklapon csak az szerepel, hogy szintidőn belül teljesítettük. Arra emlékszem, hogy teljesen elégedett voltam a teljesítésünkkel egy 8 és egy 6 évessel, meg hogy bár időközben nem éreztem vészesnek a hideget, mégis csak jóval a hazatérés után olvadtam ki teljesen. El is tettem tanulságnak magamnak, hogy téli túrákra, főleg gyerekekkel, tehát ilyen tempóhoz jobban fel kell öltözni. Ezzel együtt az élmény és a szervezés tízpontos.

Balaton Félmaraton párban

Újra egy futóverseny. Idén nem túloztam el :) a szinte már szokásosnak mondható tavaszi események megvoltak azzal a különbséggel, hogy a kaposvári félmaratont a Gánt Trailre cseréltem. Aztán jött a VTM, majd a Gerecse50, majd szeptemberig semmi. Ez persze így nem igaz, túrák nyáron is voltak, de futóversenyek nem. Szeptember elején futottam 11 km-t a Veszprém Félmaratonon, tök jó volt, de aztán derékfájás, sérülés és egyszerűen a motivációhiány is visszatartott a futástól. Még ekkortájt írt rám Juci, hogy futna novemberben egy félmaratont, de hasonló gondokkal küszködik. Visszakérdeztem, miért nem futja valakivel párban? Mire ő is, hogy jönnék-e vele :) hát lehet egy ilyen felkérésre nemet mondani? 

Na persze ettől nem kezdtem rohamtempóban többet futni :) megvolt az éves nagy cél, a Pálos70, utána megérdemelt pihenés jött, aztán az őszi szünet. Ott kezdtem el az idő szorítását érezni, most már tényleg futni kéne, mindjárt november! El is kezdtem újra most már tényleg, és a versenyig feledzettem magam annyira, hogy egy nem gyors, de stabil 10 kilométer menjen. El is határoztuk, hogy nem versenynek tekintjük majd, hanem örömfutásnak, időeredmény nem számít. 

Én szokás szerint Siófokról mentem és Marci jött velem szurkolni. Jucival is hamarosan találkoztunk, addig átvettük a rajtcsomagot, dumáltunk, ő átöltözött, még egy meleg teát is megittunk, aztán már menni kellett a rajtba. Ebben könnyen megegyeztünk már korábban: Juci futja az első kört, én nem szeretem a rajt előtti izgulós perceket, viszont szeretek célba érni. Ez a kép a rajt előtt készült rólunk:

Elfutottam Jucival a rajtzónáig, integetés, puszi, drukkolás és elindultak! Több hullám volt, Marcival pont megtaláltuk a váltózónát és tudtunk integetni, amikor ott szaladt el Juci, aztán előrementünk 3 kilométerhez. Utána már nem nagyon mertem keresni, hogy hol tudnánk még szurkolni, kicsit lementünk a partra, melegítgettem, aztán vissza a váltózónába.

Imádom az őszi, ködös, párás Balatont is, alig vártam, hogy a parton futhassak. Ehhez még egy csomót szurkoltunk a célban az első kört teljesítőknek, néztük az órát, tippelgettünk Marcival, hogy mikor érkezik Juci, aztán már ott is volt! Szélesen mosolyogva szaladt felém, nyújtotta a váltóbotot, és már indultam is. Az eleje meglepően könnyen, dinamikusan ment, vitt a lendület és a Siófokon futok...! - érzés :) azért azt rögtön éreztem a combomban ezzel együtt is, hogy a bemelegítés nemvolt tökéletes, de szerencsére nem a tempó a fontos most. Néhány kilométer után nekem is ott szurkolt Juci immár a családjával kiegészülve, és Marci is :) aztán lassú és számomra meglepően csendes és unalmas kilométerek következtek a hétvégi házak és apartmanok között. Nagyon szeretem ezt a környéket, de most valahogy annyira nem volt versenyhangulat! Megismerkedtem viszont a facebookról már ismert Kisházi família fejével (#erikaférje avagy Running parents címszavak alatt könnyebben megtalálható) és pár kilométert együtt koptattunk. A frissítőpontokon ettem, ittam, semmit nem szabad kihagyni, ha már befizettem a nevezési díjat :) aztán végre leértünk a partra, ezt már szeretem!

A nagy lendület után a 9-10.kilométernél jött egy kis holtpont, olyan fura volt, hogy 10 kilométernél már csak 500 méterre van a cél, pedig még a parton futunk. Valahogy ettől olyan érzésem lett, mintha nem bírnám végig, és kedvem támadt belesétálni, de ellenálltam, azt pedig tudtam tapasztalatból, hogy a legvégére előjön mélyről is az erő a befutáshoz. Perceken belül ott volt az utolsó két kanyar, sűrűsödtek az útvonal mellett a szurkolók, ismerősöket is láttam, pacsiztam is, aztán a célegyenesben megint ott voltak Juciék is. Jött az utolsó sprint, és behoztam a csapatot! Az időm nem világszám, de az adott edzettségi szintemen pont elégedett lehettem az 1:08-cal. Futottunk egy jót és ez a lényeg :) Az érmeket is én vehettem át, így megadatott, hogy Juciét én akaszthassam büszkén a nyakába :)

Nagyon jó volt ez így, a félmaraton sok lett volna most, ezt pedig öröm volt teljesíteni, és a társaság és az együtt töltött idő is ajándék volt :) Most már csak fenn kell tartani a futást, mert előttem állnak a következő tavaszi célok - ezekről majd később.