Téli Börzsöny - OKT 17. szakasz

A kék túrát még ősszel Ötvösnél, a Kemenesháton hagytam el, és az volt az eredeti tervem, hogy ott folytatom, és befejezem a nyugati szakaszt, mielőtt a Duna túlpartján folytatom. Most viszont a Téli Mátrára gyúrunk, tehát hideget, havat és magas hegyeket akartam. Óriási szerencsém volt az időjárással: akik szombaton a Börzsöny kapuja teljesítménytúrán vagy ugyanígy a kéken jártak erre, még térdig érő sárral találkoztak. Hogy én mit láttam, azt ebben a posztban sok képpel szeretném megmutatni.

Reggel nagy örömünkre arra keltünk, hogy itthon esett a hó. Hát, ha nálunk esett, akkor a Börzsönyben egészen biztosan, gondoltuk. Még sötétben indultunk, most csak Csongort vittük, és reggel negyed kilencre a kisinóci turistaháznál voltunk. Ott sem volt sokkal nagyobb hó, mint nálunk és útközben Budapestet kivéve szinte mindenhol, de enyhe fagy volt és folyamatosan havazott. Ittunk egy meleg teát, beöltöztem, kamáslit húztam és elköszöntem a családtól.

Nagy izgalommal vágtam neki a túrának. Jaj milyen lesz, biztosan gyönyörű, milyen lehet a Nagy-Hideg-hegy és a Csóványos ebben az időben, és vajon mennyire lesz nehéz a túra, és milyenek a Börzsönynek azok a részei, ahol még nem jártam, a Csóványostól lefelé? De egyelőre azzal a környékkel foglalkoztam, ahol épp elindultam: a turistaház mögött át a patakon és hosszan, egyenesen felfelé az egyre mélyülő hóban. 

Emelkedő és még jobban emelkedő szakaszok váltották egymást, számoltam a lépéseket és piramis szerint haladtam: 50 lépés, pihenő, 60 lépés, pihenő és így tovább százhúszig, aztán vissza. Néha úgy jött ki a pihenő, hogy épp nem lett volna rá olyan nagy szükség, de akkor is megálltam pár mély levegőt venni, pulzust kicsit visszaengedni, tudtam, hogy jól fog az még jönni. És persze fényképezni.

Lassan beértem a lentről már sejtett ködbe - gyanús volt, hogy nem csupán hófelhős, borult az ég, hanem köd is van. Itt már zúzmarásak is voltak a fák, gyönyörű csipkések, sokszor azt is jól lehetett látni, milyen irányú szélben fagyott az ágakra a zúzmara. Hosszas kapaszkodás után végre jött néhány lejtős szakasz is - tudtam, hogy meglesz még ennek a böjtje, de ott és akkor örültem a könnyítésnek.  Nehezebben járható terepre számítottam, de szerencsére a friss hó alatt az avar és a sár is megfagyott, nem csúszott az ösvény.

A jelzést a hófehér tájban nehezebb észrevenni, egy elágazásnál majdnem el is vesztettem, felfelé indultam, pedig lefelé kellett. Abból, hogy bükkösbe értem, hogy nagyobb a hó és sűrűbb a köd, éreztem, hogy Nagy-Hideg-hegy egyre közeledik, amikor pedig a Királyrétről érkező kék négyzet jelzés becsatlakozott balról, onnantól már ismerős ösvényen haladtam. Hamarosan elértem a hideghegyi sípálya alját, egy bal kitérővel a síbusznak szolgáló aszfaltutat, és onnan már csak két kanyar, és megláttam a turistaházat. Megállítottam az órát, megnéztem, milyen hideg is van: -6 fok volt, köd, szél és olyan 5 centi hó. A nyáron megcsodált kilátásból most semmi se látszott, a csúcskőtől a turistaház is alig, de egyáltalán nem bántam. Ez egy teljesen más hangulatú, de így is gyönyörű túra.

Ott a turistaház a csúcskőtől nézve

A házba csak a mosdóba mentem be, a büfébe nem - nem akartam túl hosszan megpihenni, felmelegedni, nem fáztam menet közben, de eléggé meg voltam izzadva - kinn pecsételtem, elővettem egy szendvicset és indultam tovább. 

A szendvicsről jut eszembe, a hideg miatt egy újabb dologra kellett figyelnem, amire általában nem: az ivózsákom csövében lévő víznek nem volt szabad befagynia. Többször szippantottam ki apró jégdarabokat a csőből, úgyhogy bedugtam a ruhám alá a végét és rácipzároztam. Ez legalább melegítette az egyik végét, a táska a zsákot, a kilátszó csőszakasszal meg annyit tudtam tenni, hogy ha ittam, mindig legalább annyit, amíg a zsákból érkező melegebb - azaz kevésbé jéghideg - víz jutott a teljes csőbe. Sikeres volt, ilyen távon és hőfokon nem fagyott be a cső.

No de térjünk vissza oda, hogy továbbindultam Hideghegyről, meredek lejtővel le Rakodóig, aztán megkezdődött az újabb mászás a Csóványosra. Ezen a szakaszon kétszer jártam eddig, mindkétszer nyáron, de azért a jellegzetes sziklák és gerincek miatt ismerős volt, tudtam például, hogy honnan nyílna panoráma a Csóványosra, mutatom:

Nem csalódottan írom ezt, egyáltalán. Nagyon szerettem a hangulatot és a látványt. A fenti fotó a Szabó-köveknél készült, a közelében még fotóztam egyet a vastagon behavazott erdőről:

Maga a hóvastagság a földön nem volt olyan mély, talán 4-5 centi, de a fákon olyan vastagon állt, plusz még egy réteg zúzmara rajta, és itt a kitett gerincek, sziklák kivételével olyan faóriások és terebélyes bokrok állnak, hogy az ösvény körül, alul-felül-oldalt bizony tetemes mennyiségű hó volt. Innen már eltettem a telefont és a mászásra koncentráltam, elővettem újra a lépésszámlálós piramis technikát,de bizony előfordult, hogy az ötven lépés is sok volt egyszerre Néha úgy éreztem magam, mint a Delta-főcímben, beöltözve, két bottal, a szél oldalról fújja a havat az arcomba... Aztán enyhült az emelkedő, és a szemem már nagyon kereste a fák között a csúcsot és a kilátót, amikor végre felléphettem a csúcskőre, égnek emelt karokkal és egy belül elkiáltott juhú-val örvendeztem :) Leállítottam a telefont és felmásztam a kilátóba, az érintetlen havat látva örömmel konstatáltam, hogy bár találkoztam útközben pár turistával, a kilátóba ma én mentem fel először. Gondolom, mert nem érdemes. Tény, hogy nem látni Dobogókőt és a Magas-Tátrát, amit viszont látni lehet, az se mindennapi.

Körben mindenhol a havas fakoronák, közvetlenül alattam a sugárirányban induló turistautak, innen csak lefelé vezetnek. 938 méter magasan vagyok. Felhívom Pétert, beszámolok neki az eddigiekről, ő is arról, hogy merre jártak Csongorral, aztán kezdek fázni, és elindulok lefelé a kilátóból is, a csúcsról is. Lefelé egy rövid szakaszon szűz hóban járok, hihetetlen élmény, még bele is fekszem egy pillanatra. Aztán beér jobbról egy másik jelzés és az előttem álló szakasz már járt. Jól járható ösvényen, hatalmas bükkfák között ereszkedem, jobbra kis kilátás is nyílik a legközelebbi hegyekre. Leérek a Foltán-kereszthez és meglepődöm, nem tudtam, hogy a kereszt egy ekkora tisztáson van. Itt a legmélyebb a hó - nem fogták fel egy részét a fák.

A Diósjenő felől felérő ösvény mellett tájékoztató tábla áll a kereszt történetéről, a névadóról és tragikus sorsáról, meg a magyarországi erdészképzésről, elolvasom. Ennél többet pihenni nincs okom, fázni sem akarok, irány tovább lefelé. Széles erdei útról hirtelen egy keskeny ösvényre tér le a kék, fiatalos, szinte bozótosnak tűnő erdőben. Annyira azért magasak ezek a nyúlánk fiatal fák, hogy kilátni nem lehet közülük, a talaj pedig a hó alatt kezd csúszósabbá válni. Ez nem egy látványos és nem is nagyon élvezetes szakasz, szégyellem érte magam, de bevallom, kicsit unalmas is. Amikor ezen morfondírozom magamban, hogy ne már, unatkozom...? Én, a havas, téli Börzsönyben? - akkor átfut az agyamon, hogy mennyire vágytam ide és erre a túrára, és már vigyorgok is. Örülök bárminek, ami elém akad, még az idegesítő, teljesen hibás OKT útirányjelző tábláknak is, legalább minden alkalommal kibosszankodhatom magam rajtuk. Nyomolvasással szórakoztatom magam, aztán leérek a Cseresnyés-patak völgyébe, végre egy kis izgalom, patakátkelés, a túlparton újra egy kis emelkedő, már hiányzott a hosszú ereszkedés után.

Nem tart sokáig és nem meredek, lassan kezdem nézegetni, hogy milyen messze lehet Nógrád, valahogy egyre civilebbnek tűnik a környék, pedig messze még az erdő széle. Most utólag jövök rá, hogy az adta ezt az érzetet, hogy széles, traktornyomos erdei útra értem ki, ilyen eddig nem volt, és egyre sárosabb. Innentől vagy hat kilométer masszív küzdelem a sárral, havas azért, de már nem fagyos a föld, és nagyon meg kell nézni, hová lépek. Kétszer így is elesem, szerencsére mindkétszer hóba. Erről a szakaszról nincs nagyon mit írni, nem volt élvezetes, annak örültem, hogy csak ennyi ilyen a túrából. 

Köves útra értem - bár persze azon is volt egy sár- és hóréteg - és egyre ritkult az erdő, számítottam már rá, hogy hamarosan meglátom a nógrádi várat. Lassan várni is kezdtem, hogy megérkezzem az ott váró családomhoz és megpihenjek. Már éhes is voltam, de ezen a rövid szakaszon már nem akartam megállni enni. És végre, egy lovarda karámjánál kiértem az erdőből, és megpillantottam jobbra a várat, balra pedig a Börzsöny Diósjenő feletti vonulatait.

Már csak a vasútállomásig kell eljutni! A szántóföld melletti út nagyon sáros és csúszós, úgyhogy bemerészkedem a havas szántóföldre, itt jobban esik a járás. Valószínűleg emiatt egy feszülethez érve elvétem az utat, jobbra kellene mennem, de én megyek tovább egyenesen, nem is nézem már a jelzést, hiszen látom magát a vasúti sínpárt a völgyben kanyarogni. Csak odaérve kapok észbe: most merre? A térképet tanulmányozva rájövök, hogy vissza kellene mennem a sáros úton a feszületig - na, azt már nem. A töltés melletti nyomokat meglátva rájövök, hogy más is járt így, és a nyomdokaiba lépve a vasút mellett baktatok be az állomásig. Éljen, megérkeztem! Az állomás mögött a pecsét, leállítom a telefont: 21.5 kilométert mért idáig. Ha a Téli Mátra is ilyen lesz, akkor minden rendben lesz.

Még egy kis mászás van előttem, meg kell keresnem a családot Béla bácsi vendéglőjében - ajánlom minden erre járónak a vár aljában lévő kis éttermet, egyszerű, de nagyszerű. Péter és Csongor palacsintával várnak, szárazra cserélem a pulcsimat, aztán nekivágunk a hazáig tartó hosszú autóútnak.

Dobogókő oda-vissza gyerekekkel

Ezt a túrát október óta tervezzük. Eredetileg a Spartacus ösvény lett volna az úticél, Péter két exkollégájával terveztük, az egyikük családostul jött volna. Aztán ők lemondták, mi elmentünk és milyen jól tettük! Majd a két ünnep között mentünk volna ugyanezzel a csapattal a Holdvilág-árokba, akkor szinte mindenki oldaláról betegség jött közbe, a miénkről is. Aztán a vízkereszti hétvégére a csapat rangidőse, Gyula kijelentette, hogy ő vasárnap reggel fenn lesz Dobogókőn a menedékházban, aki ott van, mehet vele túrázni. A határozottság - meg hogy senki nem akarta újra elhalasztani a túrát - megtette a hatását, mind megjelentünk a megadott helyen és időpontban: mi négyen a két kicsivel, Évi és a párja két nagyobbacska gyerekkel és persze Gyula. Megcsodáltuk a gyönyörű, ködös kilátást - a csúcson sütött a Nap, alatta ködpaplan, a Duna nem is látszott - és elindultunk lefelé a Lukács-árkon.

Kifejezetten enyhe időnk volt, nappalra 12 fokot mondtak, persze a hegyen és főleg a szakadékban számítottunk kevesebbre. A hó már elolvadt, nagyon ritkán láttunk belőle egy-egy foltot, ennek megfelelően csúszós, vendégmarasztalóan sáros volt az útvonal.

Az új bakancsomban jöttem, hoztam a botomat is, hol egyik, hol másik gyereknek adtam kölcsön hol egyiket, hol mindkettőt, és persze én is használtam. A szép új hátizsákomat is megpakoltam, kíváncsi voltam, hogy bírom majd teherrel a túrázást.

Lefelé csak a sár nehezítette a haladást, a lejtő könnyítette. A sarat hol ki lehetett kerülni, hol teljesen esélytelen volt. A Dobogókőről lefelé tartó szakaszon igazából semmi érdekes nem volt addig, amíg a patakot el nem értük, talán csak az, ahogy fokozatosan beleereszkedtünk a fentről látott ködpaplanba. A csapat hol szétszakadt, hol bevárta egymást, ki-ki a saját tempójában haladt, mi Péterrel felváltva figyeltünk a két gyerekre.

Leérve a Lukács-árok és a Rám-szakadék találkozási pontjához kis pihenőt tartottunk, falatoztunk és folytattuk az utat továbbra is lefelé, míg hamarosan meg nem hallottuk a patak csobogását. Néhány kanyar után megérkeztünk az első patakátkeléshez. Csongor már járt itt a nyáron, akkor nem volt gond, hogy hol és hogyan keljünk át, vagy hogy vizesek leszünk, most azért cél volt legalább a patakba esést elkerülni. Hol bot segítségével, hol kézenfogva átevickéltünk ezen az elsőn, és aztán hány átkelés követte még! Most kezdődött az igazán kalandos szakasz.

A Lukács-árok alsó szélénél újra találkoztunk a Rám-szakadékba vezető zöld jelzéssel és vagy  két busznyi kirándulóval, picit ugyan megálltunk a tisztáson bevárni egymást, de aztán igyekeztünk, hogy megelőzzük a tömeget. Később mesélte Péter, hogy hallotta, hogy a szakadékbejáratnál meggondolták magukat, talán a sár miatt, pedig a szakadék belseje, az igazán izgalmas rész már inkább sziklás, kevésbé volt sáros - a patak meg így is, úgy is vizes. 

A nehezebb terepen Csongorral kicsit lemaradoztunk, Péter gyakran bevárt minket és segített, Regő meg előrement Gyulával annyira, hogy nem is láttam, pedig mivel ő nem volt velünk a nyáron ugyanitt, nagyon kíváncsi lettem volna az arcára, amikor meglátja a vízeséseket és acéllétrákat. Most kicsit magasabb volt a víz a patakban, mint nyáron, Csongor időnként az acél kapaszkodókat fogva gyakorlatilag a falon kellett, hogy másszon, de némi szülői biztosítás mellett nagyon ügyesen megoldotta. A forrásnál kulacsot töltöttünk, a finom, hideg, friss víz ki is tartott aztán hazáig.

A gyerekek még korábban meglátták, hogy a hátizsákomban a szendvicsek mellett egy tábla csoki is lapul, de a pihenőknél nem kaptak, azt mondtam nekik, hogy ez lesz a motiváció a felmászáshoz. Nem is tartott sokáig, főleg Regőnek, amíg felértünk a nagy fához, ami tulajdonképpen a szakadék felső végét jelzi, a földet behálózó gyökerei melegebb időben kellemes természetes pihenőt kínálnak. Innen már csak néhány lépcsősor és felfelé tartó ösvény, és ott is voltunk újra a sárga és a zöld jelzés találkozásánál, a Lukács-árok és a Rám-szakadék közös felső pontjánál. Itt újra pihentünk és a gyerekek is kaptak egy-egy darabot az áhított csokiból, de amikor Regő még kért, mondtam, hogy a maradék kell további motivációnak: azt majd a célban, a menedékháznál kaphatja meg. Erre fogta magát, és nekiindult. Mi felnőttek közben éppen arról diskuráltunk a térképet böngészve, hogy a sárgán menjünk fel, amerre jöttünk, ez rövidebb, de meredekebb lesz, vagy a zöldön a Szakó-nyereg felé, ami ugyan hosszabb, de talán látványosabb és ugyanazt a szintemelkedést kell legyőzni hosszabb távon, tehát valamivel kényelmesebben. Regő végül eldöntötte a kérdést: a már ismert sárgán indult el, tehát mi is összekaptuk magunkat, és indultunk utána.

Péterrel megbeszéltük, hogy ő marad Csongorral az ő tempójában, én meg próbáljam szaporázni Regő után az emelkedőn. Hát meglepett, hogy mennyire jól bírta: szerintem egy kilométert is ment előttem úgy, hogy nem láttam meg a kanyarokban. Azért amikor feltűnt a színes kabátja, megnyugodtam és hamarosan utol is értem.

Felfelé menet sokáig jobbnak tűnt a talaj állapota - valamennyit talán szikkadt napközben, vagy csak lefelé jobban csúszik? - de a fennsíkra érés előtti utolsó méterek sokkal nehezebbek voltak, mint reggel. Hol én csúsztam bokáig a sárba, hol Regőt kellett kihúzni úgy, hogy a cipője lehetőleg ne maradjon ott. Amikor már a piros jelzés is becsatlakozott balról, megint könnyebb volt. Regő már épp kezdett fáradtságra panaszkodni, amikor megláttuk a Rezső-pihenőt, ahonnan felhívtuk Pétert: ők épp akkor küzdöttek Csongorral a legsárosabb részen. A csapat eddigre eléggé szétszóródott, Laci és a nagylánya voltak elöl, Rezsőnél még találkoztunk velük. Aztán mi jöttünk, Gyula mögöttünk, és a végén Csongor az apjával. Kicsi fiamnak azért ez az emelkedő nagy küzdelem volt.

Regő bármilyen fáradt volt is, Rezsőnél nem akart leülni, pihenni - talán a csoki motiválta, talán a cél, de indulni akart tovább. Rajtam ne múljék - innen már a csúcs és a kilátó érintésével hamarosan a menedékházba értünk.

Elképesztő, hogy az enyhe januári vasárnapon reggel 9 óta hogy megtelt a parkoló és a menedékház környéke! Nagyon hangulatos volt a sok, padokon, teraszon, tisztáson falatozó ember és a bográcsokból felszálló gőz látványa. Én teáért, zsíros kenyérért és Regőnek pogácsáért álltam be a sorba, illetve a forró gyömbéres italt is érdemes megkóstolni. És persze a megérdemelt csokiadagját is megkapta :)

A zsíroskenyérnek még a fele sem fogyott el, amikor befutott a család többi része is, jókedvűen, nem túl fáradtan. Csongor csak teát kért és persze a csokit :) Ez a motivációs csoki dolog működik, máskor is bevetem.

A teljes túra körülbelül 12.5 km volt 500 méter szintemelkedéssel, ami ilyen távon, ekkora gyerekekkel azért elég kemény. Megállásokkal, pihenőkkel együtt nagyjából öt óra alatt teljesítettük - egyáltalán nem volt cél az időre teljesítés, de viszonyítási alapnak jó. És kalandnak is jó volt - a ruháink és bakancsaink a csomagtartóban, szatyorban jöttek haza.

Szárazabb időben 4-5 éves kor felett, edzettebb túrázó gyerekeknek szívesen ajánlom a túrát. Egy másik, rövidebb verzió, ahogy mi nyáron csináltuk, dömösi indulással először fel a Rámon, nem kel Dobogókőig elmenni, a meredek utolsó szakasz kihagyható, hanem a két jelzés összeérésénél vissza a Lukács-árkon és be a faluba. Jó kirándulást mindenkinek :)

Óévbúcsúztató bakancspróba

Karácsonyra bakancsot kaptam :) Sőt, hátizsákot és túrabotot és merinogyapjú zoknit is. Igazából a fa alatt a zsák és a bot volt, a másik kettőt együtt vásároltuk, hiszen próbálni is kellett, de én azokat is ajándéknak veszem. Egy szép, részben piros La Sportiva bakancs tulajdonosa lettem. Égtem a vágytól, hogy kipróbálhassam, de az ünnepek után pár nappal valamilyen fejfájós-szédülős betegség pihenésre kényszerített, abszolút nem éreztem magamban az erőt a gyalogláshoz. Szilveszterre már egy rövidebb távra viszont igen. A Vértesbe, Csákberénybe készültünk gyerekes, délutáni bulira a barátainkhoz, így Péterrel megbeszéltük, hogy Gánton kitesz a kék jelzésnél, és átgyalogolok hozzájuk. 

Fél kettő körül lehetett, amikor kiszálltam az autóból Gánt szélén, és örömmel tapasztaltam, hogy minimális kis hó is van az úton és mellette a füvön. A rövid táv miatt az ivózsákos terepfutó hátizsákomat hoztam, nem az újat, viszont a bakancs, a zokni és a bot nálam, rajtam volt. Csodálatos tiszta, napos, nem túl hideg idő volt, 5 fok körül. Nekivágtam a kék jelzésnek - amióta OKT-n jártam ezt a szakaszt, megváltoztatták az útvonalat, szerintem sokkal izgalmasabb lett. 

Ahogy távolodtam a falutól, egyre több lett a hó. Azért annyi nem volt egyszer sem a túra során, hogy akár csak az avart is ellepje, de azért jártam hóban, láttam havas erdőt. Nagyon szerettem. 

Eleinte az úton azért több volt a sár, és patakká gyűlve folyt lefelé a hólé. Szándékosan nem kíméltem a bakancsot, de egy csepp víz sem került bele, jól bírta a pocsolyákat is. A botra egyelőre nem volt igazán szükségem, inkább csak gyakoroltam a gyaloglást vele, kerestem a ritmust.

Nagyjából két kilométer után tért le a kék az eddig járt ösvényről balra, és kezdett először enyhén, majd komolyabban emelkedni. Rögtön az elágazásnál meglepett, hogy itt mennyivel több a hó, ahogy pedig a völgy egyre szűkebb lett és jobban emelkedett, már kifejezetten téli erdő képét mutatta a táj.

Az útvonal egyszerű volt: felfelé a kéken a Géza-pihenőig, majd onnan a zöldön Csákberényig. Csak nagyjából mértem ki előtte térképen, bő 10 kilométerre számítottam, közben nem nagyon néztem, hol tartok, annyira felszabadult voltam, ez most igazán az én időm volt. Időnként megálltam, körülnéztem, csodálkoztam, iszonyú boldog voltam, hogy ott voltam, ahol, csodálatos volt így ez a szilveszter délután. Legszívesebben leheveredtem volna a havas avarba, és csak bámultam volna a kék eget, amíg fázni nem kezdek.
Erről jut eszembe, fázni esélyem sem volt. Nem voltam biztos benne, mennyire lesz hideg terepen, így biztosra mentem, de menet közben már sok volt a réteg rajtam. Egyelőre nem vettem le semmit, csak a cipzárokat húztam le (egy futófelső és két melegebb felső plusz egy széldzseki volt rajtam).
A szűk völgyből végül felértem egy gerincre, ami már csak enyhébben emelkedett. Többször kimentem a szélére körülnézni, a Vértesre jellemző, alacsony tömböket elválasztó egyik szurdokvölgy, itteni nevén horog szélén jártam. Itt a Nap is jobban besütött, csillogott a hó, és néhány kanyar után megérkeztem a Géza-pihenőhöz.

Itt letelepedtem, levettem magamról vagy három réteget, kicsit száradtam és elfogyasztottam a magammal hozott Sport szeletet, miközben a pihenőtől nyíló látványt szívtam magamba. Település nem látszott, csak a Vértes dombjai, erdők, völgyek és a kék ég. Aztán ahogy úgy éreztem, visszakívánkozik rám a melegebb ruha, indultam tovább, immár áttérve a zöld jelzésre. Itt már kicsit gyakrabban nézegettem a térképet, terepen korábban sötétedik, jó volt követni, milyen messze járok Csákberénytől.
Igazából semmi extra látnivaló nem volt az útvonalon, csak erdő, hó, egy túrázó jött szembe, ő is meglepődött, nem hitte, hogy találkozik valakivel. Egyszer nem tudtam eldönteni, hogy lövést hallottam vagy petárdát, akkor azért egy kicsit a nyakamba szedtem a lábam. Ezeket leszámítva a tökéletes kikapcsolódás és feltöltődés volt ez a túra. Figyeltem az ég változását, a Nap járását, és egyszer hátrafordulva rácsodálkoztam, hogy magasan a még világoskék égen ott a telihold.

Meglepetésemre a túra vége felé aszfaltútra értem ki - láttam a térképen, hogy egy nagyobb út fog következni, de legfeljebb murvás kerékpárútra számítottam. Ellenőriztem a jelzést, biztosan itt vezetett, úgyhogy gyalogoltam és reméltem, hogy viszonylag hamar letérhetek róla. A botot itt egyáltalán nem használtam, és már csak azt vártam, mikkor bukkan ki Csákberény templomtornya a fák között. Ez eléggé az utolsó pillanatokra maradt, a másik irányban viszont többször felismertem a falu környéki kanyon domboldalait, így könnyen betájoltam magam. Amikor az első fenyőfákat megláttam, már tudtam, hogy közel vagyok, és az év utolsó naplementéjében begyalogoltam Csákberénybe. Összesen 12.5 km lett a túra, a bakancspróba kiválóan sikerült, meleg és száraz lábbal érkeztem célba, és semmi nem fájt, nem sérült.
Kisgyerekes családoknak inkább szárazabb időben ajánlom a túrát, a völgyben felfelé tartó szakasz elég csúszós, könnyen elveheti a gyerekek kedvét. Gánt után röviddel van egy esőbeállós, tűzrakós pihenőhely, illetve a Géza-pihenő padjainál érdemes még megállni, ezekkel kényelmes, többórás túra is lehet a tavaszi vagy őszi erdőben.

Boldog 2018-as túraévet kívánok Nektek!